Amikor egyértelművé vált, hogy a koronavírus elsősorban az öregeket pusztítja, felötlött bennem a Tajgetosz-legenda. Nevezhetnénk Tajgetosz-vírusnak, gondoltam, hiszen köztudomásúlag az életre alkalmatlannak ítélt újszülötteket vitték ki a spártaiak a hegyre, hogy ledobják őket a szakadékba. Ráadásul úgy emlékeztem, hogy a teherré vált aggokkal is így bántak el. De mert magam is túlléptem az újabban hivatalosan is öregségi korhatárnak nyilvánított hatvanöt évet, egy ideje elővigyázatosan ellenőrizni szoktam kamaszkori olvasmányemlékeimet.

Hamar ki is derült, hogy valamit rosszul érthettem, öregekről nem szólt a fáma, tehát legfeljebb a száz esztendővel ezelőtti spanyolnáthát lehetett volna a Tajgetoszról elkeresztelni, mert az első világháborúnál is jóval nagyobb pusztítást végző egykori járvány a mostanitól eltérően éppen a csecsemőkre és kisgyerekekre hozott halált. Ki tudja, miért volt akkor az a büntetés. Mert a mostaninak az „okát” sejteni vélem, sok mindent elrontott az én generációm és a nálunk idősebbek: például azáltal, hogy nem vagyunk képesek komolyan venni a klímaváltozást, vagy hogy itt Közép és Kelet-Európában nem tudtuk végigvinni az 1989-ben elkezdett forradalmakat.

Szóval van bűnünk bőven, és lassan-lassan az ugrást is elvéti egyikünk-másikunk, mint Akela A dzsungel könyvében. Viszont a Tajgetosz nem rólunk szólt. Sőt, utánaolvasva, rá kellett jönnöm, hogy amiről az imént „köztudomású” spártai szokásként beszéltem, az tulajdonképpen évezredes fake news: nem pontosan ott és nem pontosan úgy volt. Valójában Plutarkhosz keltette ennyire rossz hírét a spártaiaknak, akik egyáltalán nem dobálták a szakadékba a gyerekeket, de a Tajgetosz közelében valóban volt egy „kitevő” hely, ahova Spárta bölcseinek engedélyével a megtartani nem kívánt újszülöttet kitehették a szülők. Onnan válogattak a rabszolgakereskedők vagy akár a bordélytulajdonosok, akik aztán felnevelték a gyermeket. Hát ez így egészen másképpen néz ki, mondhatnánk. Másképpen is, nem is. Hiszen a magukra hagyott csecsemők kaptak ugyan még egy esélyt, de közülük nyilván így is sokan elpusztultak. Állítólag nemcsak Spártában, hanem más görög városállamokban is művelték ezt az embertelen szelekciót, és csak a jóval később élt Plutarkhosz színezte ki oly módon, hogy ma is beleborzongunk. Persze kiszínezés nélkül is elég ijesztő az egész.

Tehát a Tajgetosznak nincs köze az öregekhez, illetve csak annyi, hogy ők voltak nyilván az ítélkező bölcsek. Nem őket ítélték el, hanem ők ítélkeztek. De a koronavírus „ítéletének” mégis megvannak az irodalmi előzményei: Nyirő József a Kopjafák novellafüzér XX. darabjában 1934-ben a torjai Büdös barlang gyilkos kigőzölgésében önkéntes halált vállaló öregekről ír, és 1954-ben Sánta Ferenc is feldolgozza - sokkal hatásosabban egyébként - ugyanezt a témát (Sokan voltunk). A Büdös barlang természetesen nem legenda, többek közt öngyilkos szerelmesek lelték ott halálukat az idők folyamán. (Húsz kilométerre van szülővárosomtól, Kézdivásárhelytől a Büdös barlang, gyerekkoromban sokszor jártunk arrafelé, be is merészkedtünk a barlang szájában addig, ahol már szinte derekunkig ért a gáz, éreztük különös melegségét.)

Ami pedig a legérdekesebb, hogy 1956-ban a világhírű japán író, Hicsiró Fukadzava is megírja, esszészerűbben, az öregek kivitelét a hegyre Zarándokének című elbeszélésében (eredeti címén: Tanulmány a Narajama dalokról). A korhatár változik ezekben az írásokban, hol hatvan, hol hetven év, és kis utánaolvasással az is kiderül, hogy Plutarkhoszhoz hasonlóan mindhárom író még létező vagy valamikor létezett népszokásként írja meg azt, aminek legfeljebb csak annyi volt a valóságalapja, mint a Kőmíves Kelemennének. (Annyi? Mennyi? Ma sem tudjuk.) Egy biztos: ez a koronavírus akar velünk valamit. Fiatalokkal is, öregekkel is. Én ezt alázattal tudomásul vettem, 11 és 13 óra között aláírt papírral a zsebemben megyek kenyérért. De nyilván arról van szó, hogy a hajdani politikai lózung-paródia, miszerint japán-magyar határt akarunk, az irodalomban már megvalósult. Jó lenne megérteni, hogy a koronavírus szétválaszt és össze is köt minket, nemzeteket és nemzedékeket egyaránt. Én például, ismétlem, 11 és 13 óra között visszafiatalodom, és csak az zavar, hogy ennek érdekében maszkkal kell elfednem az arcomat.

(Kép: John Dombrowski, http://johnnydombrowski.blogspot.com; György Aladár: Föld és népei - A torjai büdös-barlang, grafika)