A hölgy szép.

Nem tudjuk, hány ilyen katona-kisasszony volt anno a magyar megszálló sereg kötelékében. És hány asszony. Szerintem egy sem. De ki tudja? Miért ne lehetett volna? Rangja: hadnagy. A csizma fényes, két számmal nagyobb, a nadrág és a zubbony szintén. Nem tudom, szabad volt-e katonáknak a mások ruhájában fotózkodni, vagy a mások ruháját felölteni. Levetni, fotózás céljából, ürügyén, alkalmával. A fegyver, ugyebár, a pisztoly. Szabadság, nyilván. Szabadság van, amikor szabadság van, akkor mindent szabad. Ma már nem is érezzük, hogy ez a kép milyen bátor. A hölgy is bátor, a ruha gazdája is.

Uraságod – rangjára nézve hadnagy – hol tartózkodik? Talán a fényképezőgép mögött. Uraságodnak tetszik lenni másik ruhája? Uraságodnak annyi ruhája van, amennyi? Amennyi tetszik? Uraságod netalán ruhátlan? Esetleg civil, akarom mondani, meztelen? Uraságod király? Uraságod egy királyság hadnagya, mely királyság meztelen...

Szóval a Don-kanyar előtt. Valójában nem tudjuk, de sejtjük. Történelmünk ezt mondatja velünk. Időben, nyilván. Utána már nem. Utána már a mosoly sem. Persze ki tudja. Miért is ne? Hadnagyi csillag és egy két számmal nagyobb csizma. Mi a különbség előtte és utána? Itt és most mi a különbség? A mosoly szőke. Nem. A mosoly barna, satén - chataine.

Uraságod minden bizonnyal elesett. Uraságod el van esve, magyarán. Azóta is. Uraságodnak volt a nyakában egy kis lánc egy alumínium izével. Olyan, tudja. Dog tag – dögcédula. A hölgy ezt nem tudja. A hölgy szép. Mi tudjuk. Mi mindent tudunk. Majdnem...

(Kép forrása: Azopan, Miszlay György fotója)