Az ürügy erre az interjúra a Látó 2019-es nívódíja, melyet költészet kategóriában Kántor Péter kapott. Ez azonban tényleg csak ürügy: Kántor Péter költészetét régóta figyeljük és szeretjük, olvassuk és fejtegetjük. Amire kíváncsi voltam, megkérdeztem, ő pedig válaszolt, ezúttal prózában. (Demény Péter)
Költészetnapra Láng Zsolt a te versedet választotta a Látó blogon közlendőnek. Mit jelent számodra egy ilyen gesztus?
Nagyon örültem, hogy Láng Zsolt az én versemet választotta. Örültem volna akkor is, ha bárki más választja, mert az ember örül, ha tetszik a verse másnak.
Annak pedig, hogy Láng Zsolt választotta, különösen örültem. Nemcsak baráti gesztusból választotta: biztos vagyok benne, hogy tetszett is neki a választott vers. De a baráti gesztusnak is megvan a maga önértéke: nagyon jó érzés! Itt a 3. emeleti szobámban, a VÍRUSIDŐ ötödik hetében, elképzelem Zsoltot, ahogy a tágas kertjében (a „birtokán”) egy piros padon hanyatt fekszik a tavaszi napsütésben, behunyt szemmel, vagy csak úgy maga elé mosolyogva, a tarka semmibe, és hallgatja a madarak halk csivitelését. Bevallom, irigylem őt egy kicsit. Nemcsak azért, mert egy nagy regény után van (benne lenni talán még jobb lehetett), még csak nem is a tágas kertjéért, hanem mert anélkül, hogy megtagadta volna régi énjét, meg tudta újítani saját magát: az életét is, és az írásművészetét is. Kihozta magából, ami eddig is benne volt, csak nem látszott úgy a felszínen. És ugyanakkor meg is maradt annak, aki volt: egy csöndes, magába forduló, mégis másra, másokra mindig nyitott, makacs és bátor íróembernek. Ott hever valahol azon a piros padon a képzeletemben, és ha épp egy mondat jut az eszébe, akkor az nagy valószínűséggel egy pontos mondat lesz, mert „pontosnak lenni, ez az írás egyetlen morálja”, mondta Carver, írta őt idézve Láng Zsolt. Én pedig befejezem az első kérdésedre adott kissé terjengős, és a kérdéstől némiképp Láng-irányba elkanyaruló válaszomat.