(nőNyugat. Válogatta és szerkesztette: Bíró Kriszta. A Thália Színház és az Örkény István Színház közös produkciója - Youtube)
Böhm Aranka, Csibe, Csinszka, Harmos Ilona, Holics Janka, Kaffka Margit, Léda, Lesznai Anna, Simonyi Mária, Tanner Ilona. Ady, Balázs Béla, Bauer Ervin, Csáth, Déry, Füst, Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Osvát, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc. Sok mindent tudtam – nemrég olvastam az Ítélet nincset, melyből a Déry-vágatok származnak, és nagyokat kortyoltam ebből a vallomásos könyvből a Böhm-Déry-Karinthy háromszögről –, de mindent távolról sem. Ismertem Harmos Ilona levelét Radákovics Máriához, lesújtó és aljas jellemzését Török Sophie-ról, Móricz galád és zseniális naplóbejegyzéseit, tudtam, hogy Török Sophie Szabó Lőrinccel, csak aztán Babits-csal – az egészet azonban nem. És ez alatt nem valamiféle „műveltséget” értek, hanem azt, ahogyan a nők látják a férjeket-szeretőket-férfiakat.
Ül öt nő egy piros padon feketében (díszlet és jelmez: Füzér Anni). Alattuk a vér, a szerelem, az érzékiség, rajtuk a halál és a háttér színe. Mindegyiknek külön egyénisége van, bár másként tud építkezni a sokáig Kaffka szerepét játszó Für Anikó vagy a gyakran Harmos Ilonát adó Hámori Gabriella, mint Bíró Kriszta, Kerekes Viktória vagy Lázár Kati, akik sűrűn váltogatják az alteregójukat. Olykor helyet cserélnek, máshová ülnek, de mindig figyelnek egymásra: a tekintetükkel, a mosolyukkal, a könyökükkel vagy a tarkójukkal.
Bíró Kriszta jól válogatott. Mindenre rányílik ez a szöveg, a lenézve kezelt nőkre, az olyan vampokra, mint Böhm Aranka, az olyan kékharisnyákra, mint Csinszka, az író feleségét mentegető férjre, az asszonyra, aki küszködik azért, hogy nő lehessen, a nagybácsira, aki félti az unokaöccsét Kaffkától, Szabó Dezsőre, aki egy bőgő borjúhoz hasonlítja a szerelemben búgó nőt, Móriczról, aki egyszerűen írói anyagnak tekinti.
Talán Szabó Dezsőt és egy Harsányi-mondatot éreztem puszta gegnek, a közönségnek tett engedménynek, a többi mind szerves és pontos, jellemző és feszélyező idézet. Úgy értem, egy férfi számára feszélyező, aki fürkészőn tekint magába, hogy vajon megszabadult-e mindattól a közhelytől, ami itt elébe tárul, nem gerjeszti-e tovább.
A színésznők arca is egész kompozíció: a bölccsé érett Lázár Katitól a hamvas Hámori Gabrielláig, a Modigliani-s Bíró Krisztától a markáns Kerekes Viktóriáig és az érett szépségű Für Anikóig. És hányféle hangjuk van: elégedetlen, csicsergő, kacér, indulatos, kifakadó, pikírt, keserű. A Nyugat nemcsak férfiakban volt csodálatos, és itt a szépségről beszélek a legkevésbé. Mácsai Pál tudta, kit hogyan kell helyzetbe hozni, mikor kell feleselniük a szövegeknek, mikor eltérniük egymástól, és valahol mégis találkozniuk.
A mindig jókor megszólaló zene (Kákonyi Árpád) olyan cimbalom, mely Szalai András kezén zongorának tűnik, és emelkedett-kávéházas hangulatot teremt a színekkel együtt. Mint ahogy emelkedett-szóbeszédes hangulata van az egész estnek, a naplókból, levelekből, versekből összeállított szövegfolyamnak. Nem a hálószobatitkok a legérdekesebbek, hanem a látásmód: mit tartanak fontosnak a nők, és hogyan viszonyul az a Balázs Béla, aki a nők egyenjogúságáért küzd, azzal, aki óvja Ervint Margittól? Miért várja el Móricz ugyanazt Máriától, mint amit Jankától, és miért nem rázza meg az utóbbi öngyilkossága? Hogyan bolyong Csinszka az intézeti kislánytól addig a nőig, aki Babitsnak udvarol, és Márffyhoz megy feleségül? Miért gyűlöli Ilona Ilonát? És hogy ne pusztulna el az ember a „spanyolban”, ha még azt is el kell magyaráznia, amit egy férfinak soha nem kellett?
A nőNyugat olyan est volt, amit bármikor megnéznék on- vagy offline, bár azt hiszem, csak az egyikre lesz lehetőségem továbbra is.
(Fotók: jegy.hu)
