Életemben kétszer imádkoztam hangosan. Először végső kétségbeesésemben, a feneketlen kútból, másodszor pedig egy sziklán a tengerparton, amikor először ültünk egymás mellett, a szabadság meg én. Mindkét helyzetben azt éreztem, hogy elfogytak a szavak, el a gondolatok, elfogyott minden, és csak a csend maradt, ami a feneketlen kútban nehéz, egyre nehezebb volt, a tengerparton pedig könnyű, mint a kérés nélkül tovaszálló gondolat, tavaszi tájban égkék kiskabát.

Az ima mindkét alkalommal rövid volt, és nem én mondtam. Én tulajdonképpen csak hordozója voltam ezeknek a különös, már-már tolakodó szavaknak, amiket ugyanúgy hallgattam én is, mint az, akihez vélhetőleg szóltak. A kútból azt kértem, hogy „mutasd merre kell mennem, és arra megyek”, a sziklán pedig azt, hogy „segíts úgy élnem, hogy adni tudjak”. Az első rettegésben, a második szépségben hangzott el. Most pedig úgy érzem, hogy mindkettő velem van, és tulajdonképpen ez a két kérés lett az életem két alappillére. Figyelni, hogy merre kell, és arra, közben pedig nem azt nézni, hogy mit vehetek el, hanem hogy mit adhatok. Persze napjában számtalanszor dől be az egész, mert állandóan megbotlom a saját lábamban, de az irány talán ez. Sokszor gondolkodom, hogy ha ez a két mondat nem hangzott volna el ott és akkor és úgy, akkor nem tudom, hogy lenne-e egyáltalán iránya az életemnek. Amit most a karanténban és ezzel az egész világjárvánnyal megélünk, azt eddig is tudtuk, csak most már nem szépíthetjük: soha, egyetlen pillanatban sem tudjuk, hogy mi következik. Egyszer valaki meglehetősen prózai példával illusztrálta, hogy mi az ember feladata a bizonytalansággal: azt mondta, hogy vannak lányok, akik folyamatosan a mosdóba járnak, mert állandóan pisilniük kell, pedig az emberi test úgy van kitalálva, hogy nagyon hosszú ideig tudja tartalmazni – és itt hangsúlyozta, hogy szándékosan a „tartalmazni” szót használja – a folyadékot, gondoljak például a sebészekre, akik akár tizenhat órán át műtenek, és nem mennek mosdóba. És hogy pont így kellene az elmének is működnie: kell tudnia tartalmazni a bizonytalanságot, anélkül, hogy folyamatosan megfutamodna és kapkodna annak reményében, hogy megszabadul tőle, mert úgysem fog. „A bizonytalanságot tudni kell tartalmazni, és vele együtt élni minden nap”, ezt mondta. Racionálisan megértettem, de semmiképp sem tudtam ezzel azonosulni. A bizonytalanság mindig kiborított, a vele szembeni kapkodás pedig egyenes út volt a feneketlen kútba. A kontrollt pedig a két végéről lehet elengedni: az alsó végéről, hogyha az ember akarata ellenére elveszíti, és a felsőről, hogyha szabad akaratából elengedi. Az egyik a kútban történik, a kétségbeesés legmélyén, a másik pedig a tengernél, és a vele járó érzés: tavaszi tájban égkék kiskabát.

Mielőtt felmásztam arra a sziklára, bejártam egy szigetnyi templomot, közöttük a candelariai katedrálist, ami másként a kedvenc templomom, mint a Sagrada Família – róla majd külön. Candelaria számomra már örökre egyet jelent a szabadsággal: sós levegő, tintahal és Campari, az egész városban hallani a tengert, és ahogy kilép az ember a templomból, a talpa fekete vulkáni homokba süpped, ledobja a ruhát-kendőt, elmerül, és úszik. Mögötte napszítta templom és emberek, szép emberek: a bőrükön víz, homok és só, örülnek a tengerszagú szélnek. A templom egyetlen igaz feladata, legalábbis az én világrendemben, az élet ünneplése. A candelariai katedrális pedig maga az ünnep.

Amióta be vagyok zárva a lakásba, a szokásosnál is többet járok vissza gondolatban Candelariára, és arra a sziklára is, ahol arra kértem az Istent, hogy segítsen úgy élni, hogy adni tudjak. De ma eszembe jutott még valami, ami már évek óta nem: „Mindennél jobban szeretnék nem hinni benne. Az lenne a legjobb, ha nem hinnék benne, ha nem hinném, hogy létezik, de nem csak hiszem, hanem tudom, hogy létezik, és gyűlölöm, teljes szívemből gyűlölöm az Istent, és ezt a gyűlöletet nem bírom elviselni”. A kamaszkori naplók visszaolvasása embert próbáló feladat. Ezért is nem teszem gyakran, csak pár évente, amikor éppen úgy adódik, de olyankor kivétel nélkül mindig pszichoszomatikusan reagálok az olvasottakra. Ezeket a mondatokat tizennégy évesen írtam, és utoljára két éve olvastam vissza, de ma valamiért eszembe jutottak. Most is tűpontosan fel tudom idézni az estét, amikor ezt a bejegyzést írtam, és leginkább az érzést, azt a mérhetetlen dühöt, haragot, gyűlöletet, amit bárcsak emberre irányíthattam volna, legalábbis ezt éreztem akkor: bárcsak embert gyűlölnék így, és nem az Istent. Borzasztó volt ez a féktelen gyűlölet, és elég sokáig éltem vele, gyakorlatilag ebben telt a kamaszkorom. Aztán valahogy elkopott, elmúlt, és évek teltek el úgy, hogy nem foglalkoztam már az Istennel. Mondják, hogy zuhanó repülőgépen nincs ateista, és hát kétségkívül így is lehetne értelmezni azt, hogy a feneketlen kútból annyi év után az Istenhez szóltam, de méltatlan volna erről vitázni. Ami sokkal érdekesebb, hogy mi volt az a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság kamasz koromban, amikor még egy osztálytársamat is eltiltotta tőlem az édesanyja, mondván, hogy „rossz hatással vagyok rá”, mi volt az a szilárd bizonyosság, ami azt íratta velem, hogy ó, bárcsak embert utálnék és nem az Istent? Mi volt, honnan volt az a kétségbevonhatatlan tudás, amit úgy írtam le tizennégy évesen, hogy „de tudom, hogy létezik”? Meg egyáltalán, ki lakott abban a kamaszban? És lakik még? Tud szelídülni a lélek úgy, hogy közben ugyanaz a lélek marad?