Március 13. Két napja, hogy a kormány kihirdette az egyetemek bezárását és a kollégiumok azonnali kiürítését. Reggel indulunk édesanyámmal Gyuláról Budapestre. Kihaltak az utak, hosszú szakaszokon haladunk egyedül az autópályán. A kollégiumi szoba falán a tavalyi év mementói, olaszországi fotók, rajtuk a Palazzo Vecchio körül tébláboló tömeg, az emberáradatból kiemelkedő milánói dóm homlokzata, a bolognai Piazza Maggiore, ahol több ezren várják a kifeszített vászon előtt, hogy a nap lebukjon az Észak-Appenninek vonulatai mögött, és kezdetét vegye a filmvetítés. Egyetlen kép akad csak, amelyen nem látni senkit, napra pontosan egy évvel ezelőtt készült.
Két nap volt hátra a velencei karneválból, vonatra szálltak az emberek, senki sem akart lemaradni. Ablak mellett találtam helyet, a szomszédos üléseken két nő beszélgetett, az egyik darabosan ejtette az olasz szavakat. Csöndesnek tetszett az ablakon túli táj, virágzásnak indult gyümölcsfák és szögletes gyárépületek törték meg a Pó-síkság monotonitását, míg odabenn elhadart, egymásra tromfoló mondatok hullámoztak. Alig néhányan szálltunk le Ravennában, mindenki más a végállomásra, a lagúnák felé tartott.
A Trip Advisor javaslatait követtem, elindultam, hogy lefussam a kötelező köröket, körbejártam az ókeresztény templomokat, lecövekeltem Galla Placida mauzóleumának tengerkék mozaikmennyezete alatt, majd hosszan ácsorogtam Dante sírja előtt, és próbáltam rájönni, vajon miért nem vált ki belőlem ez a tény bármiféle megrendülést.
Az utolsó tétel a ravennai tengerpart volt a listán, visszacaplattam a vasútállomáshoz, az egyik büfében váltottam két vonaljegyet, az árusnő kiküldött az épülettel szembeni buszmegállóba, hogy ott várjak, majd tíz perccel később már negyedmagammal robogtam kifelé a városból. Mandula-fenyőerdők szegélyezték az utat, lombjukkal biccentettek a busz után, amely csak éppen annyira állt meg a semmi közepén összetákolt megállóhelyeknél, hogy az utasok gyorsan leugorhassanak róla. Már legalább fél órája elhagytuk a várost, de sehol nem láttam előbukkanni a tengert. Bizonytalanul a vezetőfülkéhez sétáltam, és tört olaszsággal érdeklődtem, melyik megállónál lenne érdemes leszállni, ha a tengerparthoz szeretnénk eljutni. A buszsofőr közölte, hogy azt a helyet már jócskán elhagytuk, de ha a következő kereszteződésnél lepattanok, még elérem a tengert.
Senki sem járt az utcákon, az ablakokat lehúzott redőny takarta, akadtak nyaralóházak, amelyek teraszán kifeszített köteleken még a tavalyról ott felejtett fürdőruhák száradtak, és a tenger morajlásán kívül semmilyen hangot nem hozott a szél. A parthoz egy üres parkolón át vezetett az út, a feltört bitumen repedéseiben por és elszáradt fűcsomók ültek meg. A homokszemcsék közé piszkosfehér és fekete kagylóhéjak durva morzsaléka és aszott hínárlevél vegyült, az égen pár sirály körözött. A szél egyre kíméletlenebbül korbácsolta a vizet, a szürke viharfelhők visszatükrözték a tenger hullámait. A telefonom panaszosan sípolt, jelezve, nincs sok hátra. Gyorsan tárcsáztam Lacit, aztán a vízfodroktól elmosódott horizont felé tartottam a készüléket, hadd hallja ő is azt, amit én. Épp beleszólt volna a telefonba, mikor reménytelenül elsötétült a képernyő. Felerősödött a szél, összehúztam magamon a kabátot. Sosem éreztem addig hasonló magányt.
Állok a kollégiumi szoba lecsupaszított fala előtt, és újra elfog ugyanez az érzés. Kimerevedik a fejemben a kép, a kihalt utcák, üres parkolók és elhagyatott partszakasz képe. Idén nem telhetnek meg élettel.
[Balássy Fanni írásai a Látóban]
