Mindenki a járványról beszél, hogy a világ sosem lesz már olyan, és mindenki reméli, hogy tényleg jó irányba is változhat, ha nem is minden, de valami... Te hogy éled meg ezt az egész felfordulást?

Nincs egyszerűbb dolog, mint az embernek megváltoznia. Ezt magunkon is tapasztalhatjuk nap, mint nap. Mivel pont a járvány kitörése előtt volt egy nagyobb műtétem, ami után szobafogságra voltam ítélve, disznó módon, örültem, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek otthon kell kuksolnia, és így nem maradok le programokról. Azon azonban el lehet gondolkodni, hogy abban a korban, amikor az algoritmusok állítólag többet tudnak rólunk, mint mi magunk, miképpen lehetséges, hogy egy ilyen járvány ennyire felkészületlenül érje a világot. Másrészről remek alkalom arra, hogy kipróbáljuk magunkat jövőbelátóként, bár állítólag senki sem próféta a saját hazájában! 

Kolozsvár, Székelydálya, Budapest, hogy csak pár fontos helyet említsek. Spanyolul olvasol, nyelvet is tanítasz. A Látóban publikálsz, a könyveid a Lector kiadónál jelennek meg. Hogy is van ez? Hol vagy te otthon?

A nyelvben. Elég kényelmes lakhely, és ott nincs kijárási tilalom. Kolozsváron születtem, ott éltem tizenhárom éves koromig a szőke Szamosnál, azaz a Malom-ároknál, amely akkor már nem volt szőke, szerintem korábban is csak festette a haját. 1989 óta Budapest a lakhelyem. Székelydályában pedig gyermekkorom felejthetetlen nyarait töltöttem. Pár éve felújítottuk édesanyám szülőházát, így most újra ott telnek a nyarak. 

„A pokol elviselhető, amennyiben a kultúra mennyei eledeléhez hozzáférhetünk” – így hangzik az a mondat, amelyet Gabriel Liiceanu idéz Constantin Noicától Radu Găină dokumentumfilmjében. Az 1909-ben született román filozófus előbb kényszerlakhelyen élt, aztán börtönbe vetették, végül, nyugdíjazása után, ő maga vonult el Szebenjuharosra, és haláláig ott élt.

Még a kijárási tilalmi időszak elején keresett meg minket egy kedves fiatal kollégánk azzal, hogy (példájukat követve) otthon rögzítsünk és publikáljunk egy zenei feldolgozást a Facebook-on. Az ilyen felkéréseket az angol „challenge” kifejezésből fordítva „kihívásnak” nevezi a netes közösség. Annak okairól írok most, hogy miért nem válaszoltunk, és (az aki kimarad, lemarad nyomás ellenére) miért nem töltöttünk fel azóta sem „karantén videót” a webre. A zeneipar egyéb (értsd: pénzügyi) aktuális nehézségeit már úgy is tárgyalták eleget mások, máshol.

Theodor W. Adorno Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című tanulmányában 1938 óta figyelmeztet minket a szomorú trendre, mely szerint az átlagos zenei értés és -ízlés a tartalom irányából a könnyű befogadhatóság felé tolódik. Ez a folyamat (ti. hogy egyre butább zenéket hallgat a nagyközönség) azóta is csak erősödött. Ez eddig közhely. Arról viszont keveset (vagy egyáltalán nem) beszélünk, hogy mennyiben katalizálják ezt az internetes médiumok 2020 tavaszán különösen felerősödött kultúraprezentációs szokásai.

Szeretem a nehezen megközelíthető dolgokat. Mikor egy regényt többször el kell kezdeni, hogy átjuss az ötvenedik oldalon, aztán beszippant és megjutalmaz. Vagy addig állsz ide-oda egy festmény előtt, míg egyszer csak rád vetül a benne felhalmozott fény. Egy kis akadály mindig jól jön, ha az ember szeretne közelebb kerülni valamihez.

Ha. A közeledés lehetőségének és szándékának ez a lélegzetvételnyi  mozzanata tetszett nekem legjobban Hajdu Szabolcs Békeidő/Treasure City című filmjében. Az online filmbemutató különleges kürölményei között nem volt könnyű elkezdeni a filmnézést – azóta az alkotók segítséget nyújtanak a kapcsolódni vágyóknak -  és így többször is láthattam a film elején található Thomas Bernhard idézetet és azt a lapos pillantást, amelyet az egyik szereplő, az aktivista Kinga (Török Illyés Orsolya) vet beszélgetőpartnerére, Dorottyára (Wrochna Fanni). A beszélgetés egy lélegzetvételnyi szünetében Dorottya elkezdene valamit, Kinga rákérdez, Dorottya lesüti a szemét, mintha szégyenkezne, aztán megtorpan. Nem tudjuk, mi rejlik a pillantásban és az elhallgatásban. Azaz, megtudhatjuk majd, ha figyelünk, a film végén.

Félek az újraolvasástól, újrahallgatástól, újranézéstől. Vagyis az újraéléstől. Ami például filmélményem volt egykor, ki tudja, megérint-e még ma is. Nemzedékemnek, mi tagadás, nem a színházi előadások, nem is a koncertek kínáltak egy-két órányi szabadulást az orwelli mindennapokból, hanem a mozi. Falun a heti egyszeri mozikaraván, kisvárosban a hétfőn és csütörtökön cserélődő műsor szovjet, román, de gyakran magyar, olasz, francia vagy amerikai filmekkel is, amelyeknek természetesen előzőleg át kellett menniük a cenzúra könyörtelen szűrőjén. De mit érdekelt kamaszként a cenzúra minket! Amikor kialudt a villany a mindig fülledt moziteremben, úgyis kinyílt az ablak egy másik világra. Mint ahogy a hatvanas években a beat-mozgalom is átszivárgott a határokon. Aztán később a hetvenes, nyolcvanas évek filmjei, hogyha nem a moziban, akkor titokban átcsempészett kazettáról egy lesötétített lakásban! Csupa máig tartó borzongás. De vajon igaz volt-e mindez? Művészet volt-e, amit akkor annak hittünk, beleértve azokat a műveket is, amelyek a vasfüggönyön innen születtek? Tényleg igazgyöngyöt termelt-e a homokszemcsétől szenvedő kagyló?

[Albert Mária Szép vagy, okos? című írása elolvasható itt]

Csajos estéken édesanyám gyakran meséli egyik kedvenc történetét a gyermekkoromból, és én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó is volna emlékezni rá, és nem csak a meséléseiből ismerni. Akár emlékezhetnék is, mert már jóval négy-öt éves korom utáni esemény, de nem csak nem emlékszem rá, hanem egyszerűen kívülállóként, valamiféle idegenség-érzéssel hallgatom, mintha nem is én lennék a főhőse a történetnek, ami így hangzik: a Weekenden voltunk, édesanyám vizsgára készült és tanult a fűben, én meg el-elmászkáltam, és ő olyankor mindig figyelte, hogy merre megyek. Leültem a medence szélére, belelógattam a lábam a vízbe, és gondolom élveztem a napsütést. Nem sokkal messzebb pedig néhány kamasz fiú bandázott, akik aztán odajöttek mellém, és édesanyám szerint „körülrajongtak”, miközben én mit sem törődve velük, lógattam tovább a lábam a vízbe. Ilyenkor persze mi mást tehet egy anya, mint hogy még jobban figyel, fülel. Fülelt hát jóanyám a fűből, és hallotta, amint egyik fiú azt mondja nekem, hogy „nagyon szép lány vagy, tudod?”, mire én állítólag változatlan hidegvérrel azt válaszoltam, hogy „tudom”, és lógattam tovább a lábam a vízbe. Nagyon szeretnék emlékezni erre a történetre, de nem tudok, számomra olyan, mintha meg sem történt volna.

A Prodigy zúzós száma három évvel ezelőtt jutott eszembe, amikor a kertünkben a puszpáng bokrokat ellepték a selyemfényű molyok hernyói. Annyian voltak, hogy a szürkületi csendben hallani lehetett a sercegő zabálást. Másnap reggel már át lehetett látni az ágakon. Ez a zöld hernyófajta kizárólag puszpáng levelekkel táplálkozik, és évről évre harcba kell szállni velük (must die). A békeszerető emberben gyilkos indulatok születnek a mérhetetlen pusztítást látva. A hernyók még az álmokban is rémeket szőnek, és ha eltaposod, zöld lé fröccsen belőlük. Ők az egyedüli élőlények a kertben, akik nem hajlandók osztozni, mármint velünk, akik itt lakunk. A nyulak, őzek, hörcsögök, földi kutyák, pocegerek, seregélyek, verebek, gerlék és a hangtalanul surrogó csúszómászók mind-mind úgy fogyasztanak a kert adományaiból, hogy mindenkinek jusson. A felsorolásba mi is beletartozunk, annyit szedünk vagy legelünk, hogy az állatoknak is maradjon. Az őzek csak a távoli szilvafák kérgét harapdálják, a hörcsög csak minden második diószemet cipeli a vackába, a seregélyek először csak a termés egy részét kopasztják le, majd adnak időt, hogy mi is szüreteljünk, és így tovább.

A karantén óta a kis Kovács vásárolt be neki. Felírta, mit kell vennie, a fiú pedig megvette. Százszor bizonygatta, hogy lista nélkül is elboldogulna, és ő el is hitte, mégsem tudott lemondani az írás öröméről. Mindig szépen írt, annak idején a tanító néni is megdicsérte.

A kis Kovács barna fejű, barna szemű, értelmes tekintetű kreol fiúcska volt. Tizennégy éves lehetett, annyit töltött, amikor egyszer még a padon pipázott, és megkérdezte. De arra már nem emlékezett, hogy az tavaly történt vagy már az idén.

Az a pad volt minden öröme. Alig várta a tavaszt, még télikabátos időkben is ki-kiült olykor. A felesége harminc évig nem engedte a lakásban dohányozni, sem korábban, amikor még a régi Tudorban laktak, sem itt a Dombon, és most már az emléke miatt nem vitte rá a lélek. Egyszer ugyan megpróbálta, de nem esett jól, a pipa sem szelelt, a bodorodás sem lett olyan szép. Szegény Zsozsó, mindig keresztülvitte az akaratát.

A pipázásnak köszönhetően ismerte meg minden szomszédját. Akkor is öreg volt, amikor tizenhét éve ide költöztek, úgyhogy a fiatalasszonyok is nyugodtan megálltak vele trécselni, s azt sem nézték rossz szemmel, ha a gyerekükkel elbeszélgetett. Ez a Kovács-gyerek is itt cseperedett fel a szeme láttára. Aztán az anyja elvált az apjától, holott az embereknek nem kellene elválniuk.

A férjeknek pedig nem kellene verniük a feleségüket. Ő egy egyszerű portás volt, de soha kezet nem emelt Zsozsóra, igaz, az olyan parázs asszony volt, hogy pórul is jár, ha megteszi. Neki azonban eszébe se jutott, mint annak a dúvadnak ott a szomszéd lépcsőházban. A karantén, úgy látszik, mindenfélét kihoz az emberekből. Először azt remélte, rosszul hall, s a kiabálásokat, hogy „ülj le ide!!!”, „ülj le már ide!!!”, nem követi verés. De a kis Kovács megerősítette, hogy bizony Fazakas veri a feleségét, a szomszédok már többször is kihívták a rendőrséget. Azontúl bezárta az erkélyajtót, és hangosabban hallgatta a Mezzót.

Sose gondoltam, hogy majd egyszer onlájn színházi közvetítésekről fogok írni. Onlájn színházba is csak azért járok, mert nincs más. Tévés hangulata van, mint a gyerekkoromnak. Blokkban akkor még nem laktam, ma is elcsodálkozom, hogy lehet egy ház olyan földön, ami nem a gazdáé. Mint Hong Kong, amikor kibérelték az angolok 99 évre, mert sose fog az lejárni, gondolták. A kínai császár tudta, hogy le fog. Mi lesz, ha majd ennek a földterületnek a tulajdonosa nem szeretné, hogy itt legyen ez a blokk, kérdeztem valakitől, de nem értette a kérdést. Tudjuk, mi lett, a blokkosok megvették a blokk alatti földet, mert nem kellett senkinek. A lakást is megvették. Elképesztő, hogy ilyen szegény országban, mint Románia, milyen sok embernek van saját lakása, mondta egy német ingatlankupec. Egyebe sincs, de azt ő nem tudta.

Reggeltől estig bent vagyunk a szerkiben, enni is alig eszünk, A. még uzsonnát sem hoz magával, az enyémből is alig fal. Béla Bukarestben politizál, Gyurka Pesten, más nemigen jár be. Zavartalanul kishercegezhetünk. Leghátul, az egyablakos szobában van a gép, mögöttünk a behemót fénymásoló, balra egy vasszekrény. A képernyőt felpakoltuk egy stósz Látóra, hogy jobban lássuk. A. még azt is megállja, hogy rágyújtson, annyira koncentrál. Pár napja ránk nyitott egy bizonyos Demeter, én nem ismertem, A. szerint annak idején ő volt Hajdu Győző bizalmi embere, ő szállította neki a Kentet és az óvszert. Alaposan körülnézett, járt a szeme ide-oda. Kérdezte, nőket szoktunk-e felhozni, aztán látva értetlenkedésünket, röhögve kitört, tán csak nem egymással csináljuk. Nem nevettünk, mire arca elfeketedett, mint az odakozmált rántás.

A kisherceges játékot a számítógéppel együtt kaptuk. Perzsia hercege a címe, vagyis Prince of Persia, két hónapja ezt játsszuk, és ma délután végre sikerült a végére jutni. Eufória. Csak ültünk szótlanul perceken át.