Félek az újraolvasástól, újrahallgatástól, újranézéstől. Vagyis az újraéléstől. Ami például filmélményem volt egykor, ki tudja, megérint-e még ma is. Nemzedékemnek, mi tagadás, nem a színházi előadások, nem is a koncertek kínáltak egy-két órányi szabadulást az orwelli mindennapokból, hanem a mozi. Falun a heti egyszeri mozikaraván, kisvárosban a hétfőn és csütörtökön cserélődő műsor szovjet, román, de gyakran magyar, olasz, francia vagy amerikai filmekkel is, amelyeknek természetesen előzőleg át kellett menniük a cenzúra könyörtelen szűrőjén. De mit érdekelt kamaszként a cenzúra minket! Amikor kialudt a villany a mindig fülledt moziteremben, úgyis kinyílt az ablak egy másik világra. Mint ahogy a hatvanas években a beat-mozgalom is átszivárgott a határokon. Aztán később a hetvenes, nyolcvanas évek filmjei, hogyha nem a moziban, akkor titokban átcsempészett kazettáról egy lesötétített lakásban! Csupa máig tartó borzongás. De vajon igaz volt-e mindez? Művészet volt-e, amit akkor annak hittünk, beleértve azokat a műveket is, amelyek a vasfüggönyön innen születtek? Tényleg igazgyöngyöt termelt-e a homokszemcsétől szenvedő kagyló?

Járvány van, be vagyunk zárva saját szorongásunkba, hát filmeket nézünk mi is. Régieket, Eisensteint, Hitchcockot, Antonionit, Kuroszavát, naponta egyet. Mind láttam már őket, közben pedig szorongok ettől is, hátha évtizedek múltán csalódni fogok. De ma is jók. Nem vástak, nem múlták idejüket, tehát időtlenek. Holott a filmtechnika nem olyan, mint az írók nyelvezete, a festők ecsetkezelése, hanem sokkal mulandóbb. Nos, ezeknél a rendezőknél nem így van. Akkor meg lássuk, itt van időben és térben közelebb: Szabó István Mephistója. A nyolcvanas évek elején nagy élmény volt ez is. Csakhogy problémás. A rendező is, tudjuk, miért. Meg aztán nehéz felidézni, mi hatott ránk. Az „áthallás”? Ahogy itt Erdélyben mi is tele voltunk áthallásos irodalommal: Kányádi Sándor, Sütő András, Székely János meg a többiek. Ha a fal leomlik, nincsen már áthallás, csak hallás, az pedig teljesen más. Másképpen halljuk. Vagy már nem is halljuk, mert nem érdekel.

Gondoltam, most rajtakapom magam. Rajtakapjuk az áthallásos művészetet, ha újranézzük a Mephistót, ezt a hátborzongató történetet arról, ahogyan a csillapíthatatlan mohósággal sikerre vágyó hamburgi, majd berlini színész, Hendrik Höfgen fokozatosan behódol az éppen hatalomra kerülő náciknak, és a film végén már csak azt hajtogatja zavarodottan: „én csak színész vagyok”. A művészet lealjasulásának zseniális röntgenképeként emlékeztem rá, így láttam akkor egy diktatúrában, amelyben bőven voltak körülöttünk kisebb-nagyobb Höfgenek, de szerencsére olyanok még többen, akik nem adták el magukat sem pénzért, sem tapsért. Elvégre a filmbeli Höfgen is kortársa a nácikkal szembeforduló Marlene Dietrichnek, akiről egy másik nagy rendező, Rainer Werner Fassbinder készített filmet.

Ha elmúlt az áthallás, elmúlt-e a mű? Nem múlt el. Kiváló a Klaus Mann regényéből készült forgatóköny, elsőrangú az operatőri munka, magabiztos a vágás, és annál is meggyőzőbb Klaus Maria Brandauer, mint ahogy emlékeztem rá. Későbbi filmjeiben fáradtabb, talán ez tévesztett meg, itt viszont hihetetlenül dinamikus a mozgása, hajszálpontos a mimikája. A többiek is jók, de a Mephistót alakító színész valóban ördögien játszik. Vagy istenien? A lényeg: utólag is megbizonyosodhatunk, hogy a negyven esztendővel ezelőtt forgatott film nem az áthallásért, nem politikai okokból kapta az Oscar-díjat. Érdemes tisztázni ezt, mert hát azért Nyugaton is „úgy” figyeltek akkor errefelé. És mi is „úgy” figyeltünk mindenre, hogy mi van a mondatok között, alatt, fölött, mögött. De nem, a prostituált – mondjuk ki: elkurvult, elkurvított ˗ művész története a Kádár-korban, illetve Ceaușescu-korban is hatott, ma is hat. Persze néhol mégis felocsúdunk az áhítatból, van egy-két döccenő, egy-két mesterkélt jelenet is, de ez nem rontja le az élményt.

A másik kételyem vagy kérdésem az volt, vajon hogyan befolyásolja a művet – a mű jelentését - az, ami időközben a rendezőről kiderült: hogy Höfgenhez hasonlóan alkut kötött egy ördögi rendszerrel. Nyilván ma már ez is „áthallatszik” a filmen, de csak úgy, hogy azt képzelhetjük: nem beleérzésről, hanem megéltségről van szó. Ennyivel természetesen nem lehet ezt a dilemmát – hogy mi köze az életnek a műhöz – lezárni, de talán annyi tanulságot megfogalmazhatok, hogy a remekmű – és csakis az – feledtetni tudja egy pillanatra szerzője bűnét. De: csakis egy pillanatra! (Hadd idézzük Arany Jánost: „Ti, leányok, ne tegyétek.”) Egyébként ezt a dilemmát a magyar Szilágyi Domokostól a román Ștefan Augustin Doinașig – mindketten nagy költők – szinte lehetetlen feloldani. Talán egy másik irodalom- és művészetfelfogás kellene hozzá. Egyelőre csak azt tudom, hogy a legzseniálisabb mű sem oldozza fel, és nem teszi bűntelenné alkotóját. Mint ahogy Hendrik Höfgen, alias Mephisto is hiába mondja: „én csak színész voltam”. Viszont a filmet érdemes újra megnézni. Az is megtörténhet, hogy nem a járvány miatti bezártság, hanem a kultúrát újabban ismét előszobáztató politika tesz minket fogékonnyá a Mephistóra. Engem legalábbis. Hiszen művészeten innen és túl arra figyelmeztet, hogy igazunk van, amikor irtózunk és megirtózunk. Hogy mitől? Hát ettől a halottaiból életre keltett szótól: kultúrpolitika. Most éppen mindenféle egészségügyi tiltás közepette, morális egészségünk érdekében ajánlom a Mephistót a hatvanöt éven aluliaknak. Az is lehet, nem tartják majd olyan nagyra. Vagy éppen ellenkezőleg, ők is áthallásosnak érzik. Talán ennyi is a művészet: áthallás. Így élünk mi ezeken a tájakon: áthallástól áthallásig.