Mindenki a járványról beszél, hogy a világ sosem lesz már olyan, és mindenki reméli, hogy tényleg jó irányba is változhat, ha nem is minden, de valami... Te hogy éled meg ezt az egész felfordulást?
Nincs egyszerűbb dolog, mint az embernek megváltoznia. Ezt magunkon is tapasztalhatjuk nap, mint nap. Mivel pont a járvány kitörése előtt volt egy nagyobb műtétem, ami után szobafogságra voltam ítélve, disznó módon, örültem, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek otthon kell kuksolnia, és így nem maradok le programokról. Azon azonban el lehet gondolkodni, hogy abban a korban, amikor az algoritmusok állítólag többet tudnak rólunk, mint mi magunk, miképpen lehetséges, hogy egy ilyen járvány ennyire felkészületlenül érje a világot. Másrészről remek alkalom arra, hogy kipróbáljuk magunkat jövőbelátóként, bár állítólag senki sem próféta a saját hazájában!
Kolozsvár, Székelydálya, Budapest, hogy csak pár fontos helyet említsek. Spanyolul olvasol, nyelvet is tanítasz. A Látóban publikálsz, a könyveid a Lector kiadónál jelennek meg. Hogy is van ez? Hol vagy te otthon?
A nyelvben. Elég kényelmes lakhely, és ott nincs kijárási tilalom. Kolozsváron születtem, ott éltem tizenhárom éves koromig a szőke Szamosnál, azaz a Malom-ároknál, amely akkor már nem volt szőke, szerintem korábban is csak festette a haját. 1989 óta Budapest a lakhelyem. Székelydályában pedig gyermekkorom felejthetetlen nyarait töltöttem. Pár éve felújítottuk édesanyám szülőházát, így most újra ott telnek a nyarak.
Kérdeztem egyszer tőled, nem volt sikerült kérdés, hogy: Nem olvasol túl sok Borgest? Most megismétlem és pontosítok. Mit adott neked a spanyol nyelv?
Az angol nyelvű Wikipédia oldal azért lamentál, hogy Borges beszólt Nerudának, és bizonyára azért tette, mert nem szívlelte a kommunistákat. Rossz hírem van az angolszászoknak: Borges mindenkinek beszólt, és ezt teljes mértékben demokratikus alapon tette. Meghívták a francia tévébe, ahol az újságíró nagyon udvarolni akart, és azzal vezette fel a beszélgetést, hogy ugye tudja, hogy ő a XX. század legnagyobb élő írója. Erre Borges csak annyit válaszolt: igen, neki sincs túl jó véleménye az évszázadról. Tehát amikor azt kérdezed tőlem, hogy nem olvasok-e túl sok Borgest, az argentin író szellemében ezt válaszolom: de igen, azonban mindig is pocsék volt az ízlésem! Örülök, hogy sikerült többé-kevésbé elég jól megtanulnom spanyolul. Ez egy külön világ. Ott a félszigeten pár száz éve mindent másképpen csinálnak. Ezért nem is nagyon értik a nagyobb európai csörtéket, ahogy az európaiak sem tudnak mit kezdeni az ibér lendülettel. Olyan az egész, mintha ugyanabban a mondatban mindenki máshová tenné a hangsúlyt, és emiatt a mondatnak teljesen eltérő jelentései lennének. Ezért olyan izgalmas számomra a spanyol nyelvű kultúra.
Ismerünk pár nagy nevet, de mi van még? Nem fogom megnézni a lexikont, hogy a világnak mekkora része beszéli anyanyelvként a spanyolt. Tőlünk mégis elég messze van. Úgy értem, aki nem nóbeles vagy hősi halott, az nehezen kerül be a köztudatunkba. Ki az, aki bekerül? És miért?
Közel félmilliárd ember. Különben Borges is ezzel bosszantotta Madridban az embereket, hogy García Lorca is csak azért került be a nagy költők közé, mert ügyesen sikerült időzítenie a meghalását. Borgest viszont 1956 és 1986 között minden évben jelölték a Nobel-díjra. Carlos Fuentes, akit nemrég fedeztem fel esszéíróként, arról értekezik, hogy míg az angol nyelvű irodalom folytonosságban van, addig a spanyol nyelvű irodalomban van egy nagy hiátus, hiszen az Aranykor klasszikus szerzői és a XIX. századvégi nagy prózaírók közt mintha nem lenne semmi. Bár a nevek, akiket Carlos Fuentes emleget, a magyar közönségnek semmit sem mondanak: Benito Pérez Galdós és Clarín. A spanyol irodalom sorsa rengeteg ok miatt alakult ilyen mostohán errefelé. Az említett Pérez Galdósnak már a második világháború előtt öt könyvét lefordították magyarra. Nyilván nem tett jót a kulturális kapcsolatoknak, hogy a háború után Spanyolország jobboldali, Magyarország pedig baloldali diktatúrába süllyedt. Volt egy tanárunk az egyetemen, egy bűbájos idős bácsi, aki olyan szerencsés volt, hogy fiatalemberként Spanyolországban tölthetett némi időt, ahol találkozhatott a '27-es nemzedék tagjaival (ehhez a nemzedékhez tartozott Lorca is). A fiatalabb tanáraink legfeljebb Kubáig jutottak el, és nyilván ennek is köszönhető, hogy sokkal nagyobb figyelem jutott Latin-Amerikának. Az első spanyol-magyar szótárt Gáldi László készítette, aki olaszos volt, de annyira jól sikerült az olasz-magyar szótár, hogy felkérték a spanyol-magyarra is. Szóval, ha a spanyol irodalomban van egy hiátus ̶ sőt Fuentes szerint a latin-amerikaiban is, hiszen Sor Juana Inés de la Cruz és Rubén Darío között nem történt semmi érdemleges ̶ , akkor a spanyol nyelvű irodalom magyarországi történetében mindenféle gondosan elhelyezett szakadékok húzódnak. Szóval a magyar fordításoknak még bőven vannak törlesztései. Azzal együtt, hogy vannak fordítóink, akik szinte misszionáriusként dolgoznak azon, hogy ezeket a lemaradásokat lefaraghassa a magyar kultúra. A kiadók pedig, nyilván olyan szerzőket fognak választani, akik már számos díjat besepertek és saját hazájukban is jelentős könyvsikereket értek el.
Esterházy szövege mentén vagy parafrázisként írtál egy egész könyvet (Egy férfi). Mi volt az indító mozzanat? Hogyan indult ez a dialógus EP-vel?
Mert későn érő típus vagyok. Vannak könyvek, amelyeket először kézbe véve legszívesebben sarokba vágnék, aztán egy idő után rájövök mennyire tévedtem Ez volt a helyzet a Mester és Margaritával és az Egy férfival is. Másodszor elolvasva EP könyvét, felismertem: micsoda stilisztikai bravúr. Azt gondolom – persze nem tudom bizonyítani –, az ötletet Szentkuthy Miklós Az egyetlen metafora felé című könyv adta EP-nek. Szentkuthy is rövid szövegeket ír ebben a művében, amelyeket beszámoz és az egész összességében nem más, mint egy erotikus férfiálom. Szentkuthy viszont James Joyce írásait olvasva szabadult fel – igaz, csak néhány másodperc erejéig – az irodalom ama elvárása alól, hogy mindenáron történetet kell írni, ami neki nem ment, bár elkeseredetten igyekezett sztorikat papírra vetni. (Szerintem nincs még egy magyar író, akinek annyi elvetélt történetötlete lenne, mint neki.) Ezért boldog, amikor James Joyce-nak köszönhetően, rájön: nem a szüzsé a fontos, hanem a nyelv. De mivel az ember többnyire alkalmatlan a radikális változásokra – hogy visszakanyarodjunk az első kérdésedhez –, ez a kellemesen önfeledt állapot csak rövid ideig tart, mert utána, mégiscsak történeteket szeretne írni, mint korábban, és amely ugyanúgy kudarccal végződik, mint korábban. EP viszont már nem bajlódik a sztorival, inkább elégedetten lubickol a nyelvben, csűri-csavarja a szavakat, zsonglőrködik a mondatokkal. Szentkuthy barokkosan heroikus küzdelme és EP manierista nyelvi kéjelgése imponál nekem.
Mindketten nagy causeur-ök, társalgók. Volt is egy időszak, amikor sokan mondták, hogy nincs már történet, ha volna is, nem lehetne elmesélni, ha el is lehetne mesélni, nem érti senki... Aztán valahogy átbillent ez az egész. Akkor most van vagy nincs?
Történet mindig van, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs. Kezdetben vala az Ige... Na, azóta mindenki mondja a magáét, csak kérdés, hogy ki mikor kapcsolódik be és mivel. Tehát, ha úgy tűnik, nincs sztori, az olyan, mint amikor egy Jókai regényben át kell rágnunk magunkat egy ötven oldalas leíráson. Utána majd jön a cselekmény.
Honnan jön a cselekmény? Van, aki a személyes, önéleti dolgait meséli, alakítja. Bevallom, én mindig irigyeltem azokat, akik „csak úgy” vesznek egy mitológiai sztorit és megírják, vagy népmesét, akármit, de nem a saját lelkük mélyéből dolgoznak. Te hogy állsz ezzel?
Nem realista prózát írok, ezért fantáziából dolgozom. Úszhatnak vízilovak a Szamosban, vagy megnyúzhatják a nagyapámat elevenen, akiből később orvos lesz. Az a típus vagyok aki, ha lát egy piros vedret, eszébe jut róla a sárga létra. Tehát bármiről eszembe juthat bármi, de ennek ellenére alapos kutatómunkát szoktam végezni, mert nagyon fontos tudnom, hogy miről hazudok. Amikor regényt írtam és a családomat faggattam különféle történetekért, azzal próbáltak elhárítani, hogy nem mindegy-e nekem, hogy mi volt, én úgy is jobbat találok ki. Erre csak annyit mondtam, hogy nem olyan egyszerű az, mert hogyan találjak ki bármit, ha nem tudom, hogy mi a valóság.
Különben mi a valóság?
Az, amit az író kitalál, majd az életben tízszer vadabb verzióban megtörténik. Mégis az írónak kell mentegetni magát, hogy ő nem is úgy gondolta, miközben magát a „valóságot” természetesnek vesszük, hiszen az mégis csak az élet, és nem valami túlszocializált tollforgató beteges fantáziálása.
És akkor a forma. Hogy állsz a műfaji kérdésekkel? Sokszor felmerül a kérdés, hogy akkor most ez vagy az a könyv regény-e? Mitől és mitől nem?
Érdekelnek az új formák, szeretek kipróbálni új műfajokat. Novellákkal kezdtem, regényt később írtam. Pár éve a Halszájoptika blogon rövid írásokkal vagyok jelen, amelyekben fotókra próbálok a próza eszközeivel reflektálni. Most rákaptam az esszére. Bár van, aki úgy véli, hogy nem esszét, hanem agymenést írok. Jó kérdés, hogy mitől regény egy könyv. Úgy tűnik nekem, hogy gyakorlatilag ezt a szerző dönti el és ha a kiadó belegyezik, legfeljebb néhány vájtfülű kritikus fog csak akadékoskodni. Ez a kor ódzkodik a kategorikus kijelentésektől. Ezért a költő ír egy verset, de azt mondja rá: novella. Vagy egy író létrehoz egy prózát, de azt mondja rá: dráma. Bármi lehetséges.
Regényt kell-e feltétlenül írni? Vagy mitől elbeszélés egy novella?
Hallottam olyan mendemondát, hogy most regényt kell írni, mert annak van keletje. Én persze nem vagyok ilyen tudatos szerző, aki alapos megfontolások után nyúlna ilyen vagy olyan formához. Regény, novella, elbeszélés – inkább terjedelmi különbségekről van szó, azt hiszem. A regény azt a veszélyt hordozza magában, hogy az ember elkezd feleselgessen szószátyárkodni. A novella – már csak terjedelme miatt is – nyelvi, formai fegyelemre kényszerít. Ennek kétségbevonhatatlanul vannak jótékony hatásai. Mindig csodáltam azokat a szerzőket, akik nyelvi visszafogottsággal tudják az olvasóik szívében a szemantika tőrét megforgatni, mint Maupassant vagy Agota Kristof. Persze a másik véglet is lenyűgöz, amikor többszörösen összetett barokkos körmondatok melléknevekben tocsogva teremtenek irodalmi univerzumokat.
Színdarabot mikor fogsz írni? Azt állítólag még jobban fizetik, mint a regényt?
Szegény Cervantes is a színdaraboktól várta anyagi helyzetének javulását és az irodalmi dicsőség érkezését, csalatkoznia kellett. De nem lenne ember az ember, ha próbálná meg újra és újra ugyanazt. Szóval holnap nekifogok!
(Magyary Ágnes írásai a Látóban)
