Még a kijárási tilalmi időszak elején keresett meg minket egy kedves fiatal kollégánk azzal, hogy (példájukat követve) otthon rögzítsünk és publikáljunk egy zenei feldolgozást a Facebook-on. Az ilyen felkéréseket az angol „challenge” kifejezésből fordítva „kihívásnak” nevezi a netes közösség. Annak okairól írok most, hogy miért nem válaszoltunk, és (az aki kimarad, lemarad nyomás ellenére) miért nem töltöttünk fel azóta sem „karantén videót” a webre. A zeneipar egyéb (értsd: pénzügyi) aktuális nehézségeit már úgy is tárgyalták eleget mások, máshol.

Theodor W. Adorno Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című tanulmányában 1938 óta figyelmeztet minket a szomorú trendre, mely szerint az átlagos zenei értés és -ízlés a tartalom irányából a könnyű befogadhatóság felé tolódik. Ez a folyamat (ti. hogy egyre butább zenéket hallgat a nagyközönség) azóta is csak erősödött. Ez eddig közhely. Arról viszont keveset (vagy egyáltalán nem) beszélünk, hogy mennyiben katalizálják ezt az internetes médiumok 2020 tavaszán különösen felerősödött kultúraprezentációs szokásai.

A futószalagon készülő járvány-produkciók kifelé kommunikált célja a bezártságban szenvedő hallgatóság lelki támogatása, kevésbé képmutató esetben a munkanélkülivé vált zenészek számára alkotási és megmutatkozási lehetőség biztosítása. Valójában azonban egyik célt sem szolgálják. Hiszen ahhoz, hogy egy zenei alkotás működjön, teljesíthesse pszichés funkcióit, minimális alapfeltétel az alkotók és a befogadók közötti létrejövő intimitás, egymásra figyelés megteremtése. Márpedig ez a virtuális közösségi terek esetében javarészt nem biztosítható. Ennek okai például a következő problémák:

• a képi anyag nélküli, „csak” zenei tartalom már egyáltalán nem kap figyelmet
• a figyelemzavart erősítő hatások: hogyan is tudnánk egy mégoly szép műben is elmerülni két vicces-macskás videó között?
• az audió-minőség több szintén sérül, vagy eleve rossz: többnyire gyenge minőségben rögzített felvételeket kapunk, alacsony (320 kbps alatti) felbontással, pocsék reprezentációban (telefonhangszórókban vagy silány minőségű fülhallgatókban)
• a könnyűzenében újat, minőségit alkotni (néhány kivételtől eltekintve) csak zenekari kohóban lehet, mivel a zenészek közös kémiája az, ami létrehozza az éteri elegyet. A fizikailag külön térben alkotott, virtuális kompilációk legfeljebb összeadni tudják az értékeket, de hatványozni, „csodát szülni” nem képesek

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs minőségi tartalom a közösségi oldalakon, mert a sok középszerű karanténsláger mellett találhatunk gyöngyszemeket is (pl. az akadémiai közvetítéseket, vagy Nagy János Yancha csodaszép miniatűrjeit), de a Facebook algoritmusai nem művészeti szempontok alapján rangsorolják a feltöltött tartalmakat, hanem kizárólag népszerűségi/nézettségi, (reklám-)bevételi célokat követnek. Ezért nem a valódi, szép művek, hanem állandóan csak a gagyi kapja a reflektorfényt.

A (nem is annyira) könnyűzene valódi kihívása napjainkban tehát az újra egymásra találás. Zenész a zenésszel: mikor jammelünk már végre egy igazán jót?; zenész a hallgatóval: mikor lesznek már végre olyan tereink, ahol ténylegesen egymásra tudunk hangolódni?; és hallgató a zenével: mikor lesz újra kedvünk úgy végighallgatni egy lemezt, mint fiatalkorunkban a kedvenc Pink Floyd albumunkat?

(Kép: Ila Ildikó munkája)

Márpedig ha nem tudunk ezekre, a pandemikus időkben csontosodó „challengekre” válaszolni, el kell búcsúznunk a könnyűzene mai formáitól, és felkészülnünk, hogy a jövőben már csak villódzó klippes, 30 másodperces, zeneileg minimalizált, szoftverrel készített produkciókkal próbálhatjuk csillapíthatatlanná váló lelki szomjúságunkat oltani.