A Prodigy zúzós száma három évvel ezelőtt jutott eszembe, amikor a kertünkben a puszpáng bokrokat ellepték a selyemfényű molyok hernyói. Annyian voltak, hogy a szürkületi csendben hallani lehetett a sercegő zabálást. Másnap reggel már át lehetett látni az ágakon. Ez a zöld hernyófajta kizárólag puszpáng levelekkel táplálkozik, és évről évre harcba kell szállni velük (must die). A békeszerető emberben gyilkos indulatok születnek a mérhetetlen pusztítást látva. A hernyók még az álmokban is rémeket szőnek, és ha eltaposod, zöld lé fröccsen belőlük. Ők az egyedüli élőlények a kertben, akik nem hajlandók osztozni, mármint velünk, akik itt lakunk. A nyulak, őzek, hörcsögök, földi kutyák, pocegerek, seregélyek, verebek, gerlék és a hangtalanul surrogó csúszómászók mind-mind úgy fogyasztanak a kert adományaiból, hogy mindenkinek jusson. A felsorolásba mi is beletartozunk, annyit szedünk vagy legelünk, hogy az állatoknak is maradjon. Az őzek csak a távoli szilvafák kérgét harapdálják, a hörcsög csak minden második diószemet cipeli a vackába, a seregélyek először csak a termés egy részét kopasztják le, majd adnak időt, hogy mi is szüreteljünk, és így tovább.

Működik az együttélés, alkalmazkodunk egymás szokásaihoz. Később láttuk, hogy a kínai zöldhernyó, vagyis a selyemfényű, máshol is tönkreteszi a puszpángot, lehangoló látványt nyújtanak az útmenti kertekben vagy a parkokban a barnára aszott bokrok. Itthon évről évre új módszerekkel próbálkozunk, hogy a harmincvalahány éves bokrokat megmentsük. Most aggódva figyeljük a friss hajtásokat, mikor indul el megint az invázió.

Invaders

Tíz évvel ezelőtt találkoztam először a Prodigy slágerrel és felhasználtam egy előadás (Matei Visniec: Paparazzi avagy Egy elvetélt napfelkelte krónikája, Tony Bulandra Színház Targoviste, rendező: Patkó Éva, bemutató: 2010 december 18.) fináléjában. A színészek zenéltek, jobban mondva tomboltak a színpadon, miközben egy hangosbeszélőbe énekelte egyikőjük az egyetlen verssort: Invaders must die. Az előadás az akkoriban „divatozó” közel-keleti háborúk, valamint a nagy gazdasági krach okozta válságra reflektált. Az angol nyelvű dalszöveg árnyalt jelentésekkel bírt a tíz évvel ezelőtti kontextusban. Például: ha valaki mindenáron birtokolni akar és tejhatalmat gyakorolni, vagyis megszállni (to invade), annak előbb utóbb valamiféleképpen pusztulnia kell. A próbák és a beszélgetéseink során arra kerestük a választ, hogy milyen hatással van az emberekre, ránk a világvégi hangulat, a láthatatlan halál (legyen az fizikai vagy morális) közelségének tudata. A színpadon kitágult az idő, a szereplők szándékosan vagy tudat alatt kétségbeesett önkeresésbe kezdtek: megbékélni, megváltozni, elszámolni vagy akár leszámolni, ameddig még lehet. Ebben az utolsó kiteljesedett pillanatban mindenki megszépült és az emberiség visszatalált valamiféle kezdethez, ahol elölről lehet kezdeni, mindegy mennyi idő van még hátra, mert nem az (eltelt vagy hátralevő) idő mérése a fontos, hanem a belső történés (szembenézés).

A próbafolyamatról naplót vezettem, most újra olvastam, válsághelyzet-párhuzamokat kerestem és persze kíváncsi voltam, hogyan éltük meg akkor a válsághelyzetet. A másfél hónapnyi alkotómunka részletes dokumentálásából az derült ki, hogy bár mást gondolhatunk a háborúk szükségességéről és a gazdasági válság kirobbanásának okairól (pl. összeesküvés-elméletek), a tehetetlenség érzete mégis közös. Az érzés, hogy ezt mi nem tudjuk sem megállítani, sem befolyásolni.

Must

Most nem csak magunk miatt, hanem másokért ülünk otthonainkban. Közösen teszünk valamit. A tehetetlenség érzését felváltja az új közösség megtapasztalásának élménye. És bentről nézve úgy tűnik nem csak a hernyók lehetnek sokan, hanem mi is.

(Kép: Előadásfotó, Florian Ispas)