„A pokol elviselhető, amennyiben a kultúra mennyei eledeléhez hozzáférhetünk” – így hangzik az a mondat, amelyet Gabriel Liiceanu idéz Constantin Noicától Radu Găină dokumentumfilmjében. Az 1909-ben született román filozófus előbb kényszerlakhelyen élt, aztán börtönbe vetették, végül, nyugdíjazása után, ő maga vonult el Szebenjuharosra, és haláláig ott élt.

Élete modellül szolgálhat a mi számunkra is, már ami ezt a szeletét illeti, és ebben a járványban. Akárhogy nézzük, van egy réteg, amelynek a fizetését egyelőre nem fenyegeti semmi, és amely az internet révén gyakorlatilag bármihez hozzáférhet. Noica a kényszerlakhelyén sem volt ilyen szerencsés, hiszen nem kattinthatott bármilyen előadásra, zenére, filmre, amelyet a lelke megkíván. Az anyagi javak, mondja Liiceanu, nem érdekelték: nem arra törekedett, hogy elegáns golyóstolla vagy töltött ceruzája legyen, hanem arra, hogy Hegelt olvasson.

Nem akarok sem cinikus, sem arrogáns lenni: tisztában vagyok vele, hogy sokan nem tehetik meg, amit mi megtehetünk, hiszen számos munkahely veszélyeztetett. De most, amikor úgysem mehetünk a vágyaink után, talán át kellene kalibrálnunk őket. Nincs diktatúra, mint Noica életében, hogy az ember börtönbe kerüljön a múltja miatt, az egyszólamúság szirénhangjait pedig éppenséggel a kultúra viaszdugóival lehet a legjobban elhallgattatni. Higgyük el egy pillanatra, hogy az ember akkor is örök valamiképpen, ha mulandó.