A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem első éves teatrológus hallgatói a Látó tavalyi és idei számaiban megjelent novellákból válogattak, és a szövegeket dramatizálva, interpretálva ültették át őket az on-line térbe Színészmesterség tantárgyból. A projekt koordinátora, irányítója: Patkó Éva.

A júniusi látós szövegek tekintete együttesen a múlt század elejének magán- és történelmi eseményeitől fordul egészen a mai jelképes vagy konkrét bezártságélmények felé, hogy egy novella még egy fura közeljövőt is megidézzen. A dédapákról, trianonokról, betegségekről, sérülésekről vagy felnövés-kalandokról szóló szövegek közé egy-egy olyan vers is került, amely valamilyen módon a jelenlétek (hiánya, vágya, álma) körüli helyeket tapogatja ki, és mindez beágyazódik az idő áramlásába. A nyomasztó, a szép és a bizarr különös keverékét ajánljuk így a hivatalos nyár és „felszabadulás” elejére, az alábbi, nem kötelezően követendő sorrendben.

Az ember öt perc alatt teszi meg a félórás visszaút felét. Nem csendesül a zivatar. A felhő megáll a völgyben, felmászik a Pilis lábára, tapodtat se halad, egyre vadabb, minden résből víz folyik, a zivatar komoly eső akar lenni, már csak a jég hiányzik. Az ember az élelmiszer áruház napfénytetője alá húzódik, hatszáz méter hátra, sok, vár kicsit, legyenek a viszonyok kedvezőbbek. Lecsapkodja a sapkáról a vizet, amikor futtában, a semmiből, mellé robban egy nő. Talán húszas évei legelején, tízesei végén. Szőke, vállig érő haja csöpög, testére tapadva a vékony dzseki, a cigányos bő szoknya. Telefonál. Az ember teret hagy, elhúzódik, férjenek zavartalanul, közben a bejáratot se foglalják el. Vásárló persze nem indul se ki, se be. Az aktuális rendeleti időzónának megfelelően nyugdíjasok vásárolhatnak ebben az órában, ők pedig óvatosak. Öregember tudja, a kisebb záporban is benne a meghűlés, a meghűlésben a tüdőgyulladás, a kórház, a korona, a korona esélye óvatossá teszi. Öregember kíváncsi, élni akar, öreg akar csak igazán, hiszen eztán történik minden, ami eddig soha. Bolond lenne fürödni a veszélyben.

Írásaidból és beszélgetéseinkből az derül ki, elég sokat utaztál. Miért alakult így?

Ez nem volt cél, sőt sokáig nem is gondoltam volna, hogy így fog alakulni. Nem voltam az a gyerek, aki arról álmodik, hogy egyszer majd elmegy messzire – gyermekkoromban rettegtem a mozgástól, egyik legnagyobb félelmem volt, hogy mi lesz majd, ha a blokkból át kell költözni egy másik blokkba, városon belül! Egyetemre sem akartam elmenni itthonról, de aztán belém állt a jeges félelem, hogy mi van, ha lemaradok valamiről, és akkor utolsó pillanatban gyorsan kiköltöztem Budapestre, ott pedig sok minden megváltozott. Hamar érzékeltem, hogy a világ tágas ugyan, de valamennyire bejárható.

 [Milbacher Róbert A kulturális migránsokról című írása az Élet és Irodalom 2020. május 22-ikei számában jelent meg]

A probléma ősi, a hadseregben úgy nevezik: újonc. Kívülről jött, nem ért semmit, egyszerű és brutális technikával vésik belé az alapokat, sose felejtse el. A hadsereg szigorúan hierarchikus intézmény. Ottlik ezt pontosan elmeséli. Aztán megjönnek az újoncok, és te már nem vagy az. Te csinálod velük, amit korábban csináltak veled. Ez a jutalmad azért, hogy kibírtad. Ha tábornok nem is, őrmester lehetsz idővel. Viszont nekem arról, amit Milbacher Róbert mond, nem Ottlik jut eszembe, hanem Eötvös József A falu jegyzője című regénye. Mi különbözteti meg a nemtelent a nemestől? Parasztot az úrtól? Falusit a várositól? A szimbólum vagy a habitus?

A kép 1962-ben készült. Abban az évben jelentette a Román Kommunista Párt, hogy befejeződött a kollektivizálás. Hatalmas ünnep volt Bukarestben, tízezernél több paraszt vett részt, gondolom, örültek, hogy már vége van, túlélték, vagy már szabadultak. Hogy mi vár még rájuk, azt nem tudták, mi már tudjuk. Rövid enyhülés után mindig szegénység jön, bölcs vezéreink sem tudnak sokat ez ellen tenni. Nem is hisz nekik a falusi ember azóta sem. Mondják odafent az urak, amit akarnak, s mi csináljuk, ahogy tudjuk. Minden bizonnyal apa és lánya dolgozik a két tehénnel, sovány ezen a képen mindenki, a föld is. Krumpliföldet szántanak fel, és félre dobálják a földben maradt pityókát, majd hazaviszik, ne vesszen kárba egy szem se.

Rohanok. Besüpped a lábam alatt a talaj, körülöttem száraz falevelek lebegnek, surrogásuk megtölti az erdőt, az ágakból épült kupolában felerősödik a zizegés, aztán esőpermetként hullik alá. Rohanok. Egymás után hasítanak el mellettem a fatörzsek, mélyen barázdált tölgy, és sima, hamuszürke bükk. Fogy a levegőm, minden kilélegzéssel szűkül a tüdőm térfogata, belülről hallom, ahogy egyenként pukkannak szét a léghólyagok. Rohanok. A fák lombjai megtörik a napfényt, mint krepp-papírral bevont zseblámpán, úgy szűrődik át a leveleken a fény, minden fénycsóva rám szegeződik és halványzöldre festi bőrömet.

Az erdő kettéválik, a fák között gallyakból és avarból épült sugárút vezet ki a világosságra, egy ismeretlen erő kivet a tisztásra, és összezárul mögöttem a rengeteg. Fekszem a koromfekete, zsíros földön, körülöttem visszahúzódnak a kövér fűszálak a termőtalaj belsejébe és a virágok összezárják szirmaikat. A számban vér íze és földmorzsalék. Megremeg a föld, göröngyök pattognak mellettem, beomlanak a földalatti járatok, tompa nyüszítések hallatszanak a mélyből. Zuhanok, gyökereken és állattetemeken át. Egy verem alján landolok. Falait az ásó acélhideg nyelve nyalta simára, a földből vasbetonszerkezetek merednek az ég felé, a nap delelőn áll. Kiterítve fekszem, elernyednek a tagjaim, fulladok. A magasban cső lóg a verem szája fölött, amelyből fodrozódva bugyog a beton, lassan betemetve az állatokat, a gyökereket és engem.

Azonnal kikelek az ágyból, felöltözöm és elindulok gyalog. Hajnalodik, a fűszálak hegyét kövér harmatcseppek húzzák le. A város határában egy távoli erdőkig nyújtózó földterület, pipacs és búzavirág tarkítja ilyentájt. Hatalmas birtok, a téeszesítéskor vették el a dédszüleimtől. Lánctalpnyomban felgyűlt esővíz, és rostokoló munkagépek acélváza tükrözi vissza az első napsugarakat. Sóderhalom és földkupac, a telek közepén gödör ásít. Készül az új alkatrészgyár alapja a földjeinken.

(Kép forrása)

A napokban be kellett látnom, hogy bizony van egy részem, amelyik nem akarta, hogy vége legyen a karanténnak. Persze szó sincs arról, hogy ne örülnék a friss, ropogós egyhetes szabadságomnak. Inkább arról van szó, hogy ami az elmúlt két hónapban jó volt, az nem kicsit volt jó.

Nehéz ezt a jó oldaláról megragadni. Bizonyos szempontból sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint máskor. Most nem (csak) arra gondolok, hogy két hónapon keresztül nem kellett senkinek magyarázkodni, ha napokig ki sem akartam mozdulni, csak olvastam és írtam. Sokkal inkább gondolok a szellemi szabadságra. A számtalan jó olvasmánnyal, és önfeledt munkával eltöltött napok mellett történt még valami, amire nem számítottam, pedig az elején még vicceltem is, hogy Hans Castorp is pár hétre készült a szanatóriumba, aztán hét év lett belőle. Az történt ugyanis, és erre csak a napokban jöttem rá, hogy ezalatt a két hónap alatt lett valami az idővel. Eleinte csak annyi tűnt fel, hogy a szokásosnál jóval több időt töltök az emlékeimben, és elemi erővel törnek fel egészen régi időszakok is. De másképp emlékeztem most, mint egyébként szoktam. Most egyenként jutottak eszembe az életem különböző időszakai, és mindegyik velem maradt egy-két napig.

Bőven volt időm (újra)felfedezni egyes emlékeket, és elhelyezni őket. Egy idő után olyan volt, mintha térképként gördült volna elém az idő, amit felülnézetből láthattam. Összeálltak egész idővonalak, amik addig nem voltak, csak részletekben és foszlányokban. Ami egészen idáig csapongó emlékezés volt csupán, az most át- és belátássá változott. Ez pedig szerintem csakis azért történhetett meg, mert egy idő után az elmém már teljesen kilépett a készenléti állapotból, és hogyha megtalált magának valamit, akkor azzal elidőzött és elmélyült benne, nem akaszkodott egyből egy következő valamire. Ezért volt most különösen jó olvasni például, meg dolgozni is, mert sokkal nyugodtabban és felszabadultabban mélyültem el abban, amibe belekezdtem, mert nem volt ott a tudatom rejtett zugaiban sem, hogy két óra múlva menni kell, ezt vagy azt kell csinálni. Azt hiszem, ilyet utoljára kamaszként éltem meg nyaranta, amikor nem volt iskola, csak egyik nap volt a másik után, és mindenbe olyan jó volt belefeledkezni. És most is volt belefeledkezés a karantén alatt, és nem meglepő módon rengeteg utazás jutott eszembe, hideg-meleg égtájakról egyaránt. Sokszor eszembe jutottak „a templomaim”, azok a templomok, amelyek valamiért fontosak lettek a számomra. Úgyhogy eldöntöttem, hogy összegyűjtöm őket, mert noha mindegyik nagyon értékes emlékeket őriz, még sosem voltak együtt, egy helyen.

A táncszínházban azt tartom különlegesnek, ahogy feloldja a verbalizálás, a fogalmak mentén való gondolkodás kényszerét. Ha tudnék is kivonatolni valamilyen narratív struktúrát a megtekintett előadásból, ezt legfennebb utólagosan teszem meg; amíg benne vagyok, tekintetem ráhangolódik-rákapcsolódik a fluid mozdulatokra, ahogy a táncosok egymást billentik ki és hozzák vissza az egyensúlyba, belemerevednek pózokba. A közepe táján kezdek felismerni mintázatokat is, az ebből származó familiaritás pedig segíti mind a figyelemnek a képernyőre való összpontosítását, mind a színpad különböző részeit kitöltő, egyidejű mozgások irányába való szétszóródását.

Kulturális Szükségállapot bevezetését kéri a filmművészet professzionális alkotóinak egy része abban Klaus Iohannis államelnökhöz és a kormányhoz intézett nyílt levélben, melyet az Observator cultural 2020. május 14-i számában publikáltak. Érveik szerint a román filmművészet „mintegy 20 éve a színvonalas román termékek motorjaként működik”, és szeretne Románia újjáépítésének programjához csatlakozni, ehhez azonban támogatásra van szüksége. Levelükben három intézkedést sürgetnek: egyrészt a filmipar támogatási görbéjének elkészítését, másrészt egy támogatási alapot, mely a filmezéshez szükséges védekezési eszközök megvásárlását tenné lehetővé, harmadrészt a videoszolgáltatók és videomegosztó honlapok hozzájárulását a Filmalaphoz. A levelet alkotói egyesületek és olyan művészek írták alá, mint Cristi Puiu, a Lăzărescu úr halála vagy Radu Jude, az Aferim! rendezője. (D. P.)