HÉTFŐ

Az elmúlt 20 évben Izraelben zarándokhellyé avanzsálódott Harry Potter sírja, mondja Vida Gábor, de nincs térerőm, nem tudok utánanézni, hogy csak ugrat-e, vagy tényleg. De hiszen mondja, hogy nem ugrat: egy Harry Potter nevű brit katonáról van szó, akit Tel Avivban temettek el, és Harry Potter – a másik – óta minden évben tömegek látogatnak el a sírjához. Holnap megkérdem Gábortól, hogy mi a teljes sztori, mert a beszélgetés most már, érthető módon, Rózsa Sándornál tart.

Mióta beszereltük a légkondit az egyik szobába, elviselhető a tikkasztó hőség a budapesti nyárban. Ha a kinti hőmérséklet eléri a +43 Celsius fokot, mindig eszembe jut Bukarest, a bukaresti +43 fok a Crângași negyedben, a betonrengetegben.

Legközelebb csak ezer év múlva lesz hasonló, egészen pontosan ezertíz múlva, 3030-ban. A 3 is prímszám, de olyan prím, mint a 2 nincs több, ugyanis ez az egyetlen páros prím. Szóval, rögtön adva van egy egyedülállóan érdekes évszám.  

Ezt az évet nemcsak a Látó fogja fenntartani az emlékezetben. Ellenben, az az esemény, ami miatt az emberiség hosszú időig emlékezni fog erre az évre (a Nagy Járvány, áttételesen: a BETEGSÉG) az egész számon végighúzódik, a szám mindegyik szövegében (konkrétan vagy áttételesen) szóba kerül. Anélkül, hogy ez szerkesztői tematika lett volna.

Van az a játék, hogy tíz szóban kell elmesélni: miről szól? Megpróbálom…

Egész korszak volt, amikor az emberek katedrálisok építésével foglalkoztak, a műszaki és a gazdasági lehetőségeik a maiakhoz képest eltörpültek, az elszánásuk, a tudásuk és a fantáziájuk irigylésre méltó azóta is. A középkor, ahogy lekezelően mondani szoktuk. Párizs, Strasbourg, Nantes, Köln, Bécs akkor még kisvárosok voltak. Könyvtárnyi irodalma van, hogy mit, miért és hogyan csináltak, mit tartottak a dolgok értelmének. Magasba emelni a követ, Isten dicsőségére – a követ is. Istennek ez tetszett, a maga módján többnyire pártolta, azután fogta magát és kihátrált a történelemből meg az építkezésekről, jól elvagytok ebben ti nélkülem, mondta vagy csak gondolta, és az ember is azt gondolta, hogy igen, jól. 

Az ismeretségünket egy kőtábla is megpecsételte.  Igen, a barátságunknak kőtáblája áll Marosvásárhelyen. A nyolcvanas években történt. A Cornișa-negyedben laktam, és naponta jártam a főtér felé, hol az egyetemre, hol a színházba, többnyire gyalog. Minden alkalommal elmentem egy ház előtt, amelyiken volt egy fekete tábla, Petelei István nevével. Annyit jártam el a tábla előtt, hogy gondoltam, elolvasok tőle valamit. Nem bántam meg. Olvasható még ma is. Igaz, Petelei jelleme nagyon elüt az általános marosvásárhelyitől. Bedőházi János írja róla: „Örült más ember sikereinek, senki iránt haragját nem láttam, rosszat mondani valakiről sohasem hallottam. Nyílt, egyenes, becsületes, tisztességes ember volt. Szerette a szépet, űzte a szépnek kultuszát."

LÁTÓ 30 - A Látó 4. írótábora
Nyárádszentmárton, Lovas-fogadó
2020. augusztus 3-6.

A Látó 4-ik írótalálkozóját az idén 30 éves Látó köré szervezzük. A kortárs magyar irodalom Marosvásárhelyen fennálló író-olvasó társulása, szerkesztősége, műhelye, szellemi köre – magyarán: a Látó szépirodalmi folyóirat elmúlt harminc évéről beszélgetünk, jelen időben az írótalálkozó ideje alatt, könyvbemutatók, viták, felolvasások, előadások keretében. A járványügyi kényszerűségek és szabályok betartásával a tábor programjai szabad ég alatt játszódnak, szabadon. A 4. Látó-táborban jelen lesz a laphoz szorosan kötődő, holdudvarához tartozó Havi Dráma felolvasó-színház és az Édentől Keletre Filmklub egy-egy produkciója. A tábor programjai nyitottak, a részvétel a járványügyi szabályok betartásához kötött (maszk viselése, távolságtartás). A tábor meghívottjai: Amik Annamária, André Ferenc, Borsodi L. László, Codău Annamária, Cseke Szilárd, Demény Péter, Fazakas Attila, Gál Hunor, Gálfalvi Ágnes, Gálfalvi György, György Alida, György Andrea, Imre Eszter, Kemenes Henriette, Láng Orsolya, Láng Zsolt, Lokodi Imre, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Markó Béla, Nagy Attila, Nagy Zalán, Ozsváth Zsuzsa, Patkó Éva, Szabó Róbert Csaba, Székely Örs, Szőcs Katalin, Vida Gábor.
A 4. Látó-tábor fő támogatói: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap.

Program hajtás után:

Megszűnt egy társulat. Sajnos nem az első, és valószínűleg nem az utolsó. Pedig nem szeretek borulátónak lenni, vészmadár sem vagyok, de nehéz időket élnek a színházak (is). Főként az államilag kevésbé vagy egyáltalán nem támogatott, független társulatok. Főként most. Mifelénk sem fújnak egyéb szelek, mint máshol. Az azonban, ami most történt, nemcsak ennek a mostani áldatlan helyzetnek az eredménye, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Vida Gábor: Hazafelé olcsó

Nem szeretek repülni, de a turbulenciáktól már nem félek. Leszállás előtt adnak mindenkinek egy űrlapot, kedvenc légitársaságunk kitesz magáért. Nem tudom, beszámították-e a jegy árába. Ki kell majd tölteni a romániai járványügyi hatóság számára, minden fontos adat benne van, az is, hogy a kitöltő hozzájárul az adatai felhasználásához, meg az is, hogy aláveti magát a procedúrának, legyen az bármi. Ha nem vetem alá magamat, visszaküldenek oda, ahonnan jöttem?

Megítélhetünk-e egy könyvet arról, hogy a kedvünkre való és az unt részei között mekkora az arány? Vagy hogy egyetlen jól sikerült mondat elég-e ahhoz, hogy kedvenccé váljon egy verseskötet? És mi a helyzet a folyóiratok esetében: egy lapszámot szerethetünk-e csak azért, mert van benne egy jó sor, egy jó vers, remek novella? Akárhogy is van, az ajánlót író szerkesztőnek nehéz a dolga. Ha kiemeli a kedvenceit, mélybe taszítja a kevésbé kedvelteket? Mindenkiről írjon, vagy elhallgassa a gyenge láncszemet? Van-e gyenge láncszem? Hát kimagasló közlés? Így hát nem tehet mást a szerkesztő, mint megkeresi a legjobb mondatokat, július legjobb mondatait.

Az egy éves Mircea Cărtărescu egy ácsceruzát markolt meg a „tăierea moțului” nevű hagyományos szokás abszolválásakor. A dolog úgy történt, hogy tárgyakat tettek egy tálba, s azokból kellett volna „válogatnia”, ő azonban azt az ácsceruzát ragadta meg, mely a keresztapja füléről a tálba esett.

Ez aztán családi legenda lett, mindenki azt hitte, ács lesz, a szülei mintegy véletlenül rokonuk műhelye felé sétáltak vele gyakran. Csakhogy a tárgy átalakult, megőrizte ugyan ceruzaságát, ám egy másik hivatás felé mutatott

Ez a történet adja az író új kötetének címét. Az esszék vallomásokat tartalmaznak, személyes és írói konfessziókat, bár ki tudná szétválasztani őket? Jómagam úgy értem a kategorizálást, hogy akadnak ilyen családi vonatkozású, az írói pálya fényében hangsúlyossá váló emlékek, mint amilyen az a másik, hogy kamaszkorában se látott, se hallott, csak olvasott szüntelenül, amíg katonának nem vitték, akadnak olyanok, amelyek más írókról szólnak, Cărtărescu jelentős, bár elveszettnek tűnő nemzedékéről, és vannak díjátadásokon elhangzott vagy elő-, illetve utószóként írt szövegek.