Vida Gábor: Hazafelé olcsó

Nem szeretek repülni, de a turbulenciáktól már nem félek. Leszállás előtt adnak mindenkinek egy űrlapot, kedvenc légitársaságunk kitesz magáért. Nem tudom, beszámították-e a jegy árába. Ki kell majd tölteni a romániai járványügyi hatóság számára, minden fontos adat benne van, az is, hogy a kitöltő hozzájárul az adatai felhasználásához, meg az is, hogy aláveti magát a procedúrának, legyen az bármi. Ha nem vetem alá magamat, visszaküldenek oda, ahonnan jöttem?

Nem kérdezek ilyet, nem vagyok hülye. Magamat alávetem, mint mindenki, haza szeretnék érni. Csak nincs tollam, és ahogy körülnézek az improvizált járványügyi sátorban, sokan vagyunk így, telefonja szinte mindenkinek van, de az itt most nem használ. A légitársaság tollat nem adott, pedig lassan beleférne a jegy árába, a hatóságnak erre pénze nincs, különben is távolságot kell tartani, a kézről kézre adott golyóstoll, a pix, ahogy itt mondják, nem higiénikus. A műanyag láncokkal kialakított kordon szép, de ha egy kölyök rálép, elszakad, szimbólum az, semmi más. Az apuka próbálja megjavítani, rongálás ez a javából, a hatóság bólint, nem ügy, haladjunk. Van olyan utas, aki szívesen kölcsönadja a pixet, és van olyan, aki nem adja. Vannak utasok, akik nem kérik a sajátjukat vissza, meg nem is fogadják el a másét. Nem baj, ha piros? Vannak még utasok, akiknek egy román/angol nyelvű űrlapot kitölteni megoldhatatlan feladat, nem azért mert magyarok, de a pesti gépen ezek vagyunk a legtöbben. Az álarcos-szemüveges-kesztyűs járványügyi hatóság segítene, bár nem olyan könnyű ez neki, ő a távolság tartásában jeleskedik, ez a dolga, és tud magyarul, ez jólesik sokunknak, gyakorlati haszna kevés. A kékbe csomagolt hölgyek szandálban, kánikula van, otthon kötelező a lábmosás. Tolongás, mindenki sietne, odafönt kicsit pánikoltunk, amikor a gép rázkódott. Űrlapozás után a lázat megmérik, izgalom ez a javából, mi lesz, ha kiszúrnak valakit? Mentőmellény a szék alatt, ha csökkene a kabinnyomás, a maszkok automatikusan kiesnek. Tessék nyugodtan lélegezni! Az űrlapra felírják az ember testhőmérsékletét. Pecsét nincs, kérdezi valaki csalódottan. Vizsgálat után a maszkot az ember lerántja az arcáról, – szerencsére – ez nem az a maszk. Hurrá, haza vagyunk érkezve! Én azért sajnálom azt, aki a sok űrlapot fel kell dolgozza, és be kell gépelje a személyes adatainkat. Kénytelen voltam látni néhány utas kézírását, a tolongás márcsak ilyen, szökött magyartanár vagyok (Markó Béla mondja ezt az erdélyi írókra). Biztos, hogy van olyan szkenner, amelyik ezt gyorsan, operatívan. Van olyan cég, amelyik a szkennert gyorsan és operatívan szállítja le. Van olyan cég, amelyik szkenner nélkül operatívan. Hogy olcsó, azt nem hiszem. Olcsó az, hogy tolongás van. Olcsó az egész. Olcsón aláírtam, hogy mindent. És akkor mi van?

Ez a haza.

-------------------------------------------

Imre Eszter: 36,9

“Megérkezett a román rendőrállam neveltje”, mondja nevetve, amikor már az utcán, a Librivel szembeni átjárónál felteszem a maszkot, ezzel jelezve, hogy készen állok a nagy kalandra – emberek és könyvek közé megyünk. Azelőtti este a Mikszáth téren ittuk az Aperolt, és belőlem kétpercenként kiszakadt a megkönnyebbült, elégedett sóhaj, hogy hát igen, van még élet a négy falon és karanténon, katonákon, rendőrökön, és deklarációkon túl. Meg persze a szemét-hegyeken is. Mert a kijárási tilalom lejártával már nem azért nem volt kedvem kimenni esténként futni, mert megszoktam, hogy úgysem lehet, hanem azért, mert a Poklos-part egyes szakaszain gyakorlatilag bokáig ért a szemét. Sosem láttam még ilyen állapotban Vásárhelyet, sem magát a várost, sem pedig az embereket. Rémisztő, mert alapvetően optimista alkat vagyok, ám most mégis eljutottam a fáradtságnak azon pontjára, amit egy hajszál választ el attól, hogy átcsapjon kétségbeesésbe. Látszatmegoldások vesznek körül, miközben a morál és a város egyre mélyebbre süllyed. Csütörtökön felébredtem, és az volt az első gondolatom, hogy ha gyors vagyok, még elérhetem a pesti gépet. Amikor néhány órával később beértem az Egyetem térre, úgy éreztem magam, mint aki hosszú idő után újra friss levegőhöz jut. A mindig nyüzsgő, neurotikus belváros olyan volt most, akár egy habkönnyű vasárnapi matiné. Turisták sehol, a magyarokon pedig mintha letekerték volna a hőfokot. Emberek a teraszokon, beszélgetés, poharak koccannak, belpesti kánikula. A Szabadság-híd kellemesen szellős, a Gellért rezignáltan figyel.

A fájdalom egy külön válfaja az, amit az Erdély-Magyarország összehasonlítás okoz bennem. Emellett pedig igazságtalannak és értelmetlennek is tartom, ezért kerülöm is, mint a véres kést, de most mégis beleestem. Először, pedig majdnem tíz évet éltem „kint”, mely tíz év alatt egyszer sem követtem el a bezzegelés hibáját, egyik oldalon sem. Most is igyekeztem tartani magam a saját elvárásaimhoz, és nem így megközelíteni ezt a spontán kiszabadulást a teljes abszurd Romániájából, de kudarcot vallottam. Ott ültem a Mikszáth téren, és azt éreztem, hogy „végre”. És nem akartam visszajönni. Összeszorult a gyomrom, amikor vasárnap reggel becsekkoltam, és tudtam, hogy másnapra már újra itthon leszek. Jöttem, mert fontos dolgaim vannak itthon, de előre féltem, hogy mi vár majd. És lőn.

Miután idestova három hete bejelentették, hogy Magyarország-Románia között szabad az utazás (ízlelgessük kicsit ezt a mondatot így 2020-ban), és nincs karanténkötelezettség egyik oldalon sem, két nappal a visszautazásom előtt pedig azt is, hogy a karanténkötelezettség alkotmányellenesnek minősül, ezért innentől kezdve a karantént csak ajánlani lehet, visszaérkezéskor mégis sátorban fogadott a dészépé. Műtős ruha, szemüveg, maszk és kesztyű, kérdezik, hogy ki honnan jött, és kit hol lehet elérni. A beöltözött ügyintézők majd eldöntik, hogy ki hova kell elvonuljon. Már a repülőn a kezembe adták a papírt, amit ki kellene tölteni. Szabálykövető alkat vagyok, „a román rendőrállam neveltje”, így magam is megleptem azzal, hogy nem töltöttem ki. Négy nap szabadság után éreztem a dühöt feltolulni a torkomig. Négy napig jártam a könyvesboltokat, ültem a barátaimnál, ittuk a rozét és beszélgettünk úgy, ahogy azok szoktak, akik már hónapok óta nem látták egymást, örültünk. A szabadságnak, és egymásnak, az együttlétnek. Az ölembe vehettem a keresztfiamat, megöleltem a barátaimat, és sehol nem kellett kitöltenem semmit, sehol nem kellett megadnom az adataimat. Mindezek után, a díszes fogadóbizottság sátrában vélhetőleg elszakadt bennem valami – talán a maradék türelmem fogyott el – és kívülről hallottam magam, ahogy azt mondom, hogy én ezt most nem fogom kitölteni. A hölgy döbbenten néz vissza rám, hogyhogy nem töltöm ki? Indokolatlan, mondom. Nincs karanténkötelezettség, akkor minek kellene megadnom az elérhetőségemet, és a címet, ahol a következő 14 napban tartózkodni szeretnék? Hát ezeket meg kell adni, másképp nem engedhetnek be. Jelige: „csak”. Nem, nem fogom megadni az adatokat. De meg kell. Nos, nem fogom. Ahogy jónak látja, hölgyem, és azzal végül csak elengednek. Aztán jön a következő kör. Hőmérő, szkenner felállítva, az úriember egyesével végignéz mindenkin, a szerkezethez hozzá sem ér, felírja a sztenderd számot a papír tetejére: 36,9. Azzal mehetünk a személyik ellenőrzéséhez, ahol illedelmesen megkérnek rá, hogy vegyem le a maszkot, mert látni szeretnék az arcomat. Amikor kiérek, találkozom egy ismerőssel, aki Angliából jött haza, Budapesten keresztül. A hőmérős úriember rajta is végignézett, és a papírját látva visszakérdezett: az Egyesült Királyságból jött? Igen, feleli a lány. Rendben, mondja az úriember, és felírja a papírjára, hogy 37,2. Hőmérő rezignáltan figyel, mint a Gellért odaát. Ez az új sztenderd: a magyarokon letekerték a hőfokot, 36,9. Anglia 37,2. A Poklos-parton bűzlik a szemét, és tizenegy ország már bejelentette, hogy nem engedi be a románokat. Tizenhat évesen azt hittem, hogy harminc éves koromra ki lesz találva az élet. Valamennyire tényleg ki van: belekezdtem egy új fordításba, írok, és hoztam egy Borges-kötetet, amit a közeljövőben valószínűleg el fogok olvasni. Jövőképből ennyi talán még sok is.