A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

László Zsuzsa: Búcsúzom András Lórántéktól

2020. július 17. - 1...1

Megszűnt egy társulat. Sajnos nem az első, és valószínűleg nem az utolsó. Pedig nem szeretek borulátónak lenni, vészmadár sem vagyok, de nehéz időket élnek a színházak (is). Főként az államilag kevésbé vagy egyáltalán nem támogatott, független társulatok. Főként most. Mifelénk sem fújnak egyéb szelek, mint máshol. Az azonban, ami most történt, nemcsak ennek a mostani áldatlan helyzetnek az eredménye, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban.

at.jpg

Két napja érkezett hozzám a hír, és szomorú lettem. Pontosabban elszomorodtam, és rögtön utána elfogott a tehetetlen düh. Láttam már egy ideje a közösségi oldalon, hogy nagyon színházgyanús tárgyakat, felszereléseket árusítanak ki Marosvásárhelyen, de mivel már nem ott élek, arról, hogy pontosan mi is zajlik, kikkel és miért, tegnapelőttig fogalmam sem volt. Persze, utána érdeklődhettem volna, de nem tettem meg. Majd csak kiderül! És kiderült. Ez most hülyén hangzik, mert nekem inkább beborult. Megszűnt a marosvásárhelyi független táncszínház, a város határain kívül is ismert és elismert András Lóránt Társulat.

Biztos vagyok benne, hogy nem csak én éltem meg rosszul a hírt. Hiszen már igen komoly rajongótáboruk, hozzájuk szokott, a munkájukat figyelemmel, kíváncsisággal követő közönségük van. Egy olyan városban, ahol aztán igazán mindenfélét talál a nagyérdemű. Szinte fővárosokkal vetekedő felhozatalból lehet válogatni, hiszen a két társulattal működő Nemzeti Színház, az Ariel Színház és a két tagozatos Művészeti Egyetemen kívül több kisebb-nagyobb társulat, színházi műhely fér meg egymás mellett, és járja saját útját. Tette ezt András Lóránt is hat éven át, elhivatott, remek, tehetséges fiatalokkal. Ez a nagyszerű, elszánt ember egyszer gondolt egy nagyot, és elindított egy nem akármilyen történetet. Kezdte azzal, hogy miután sok éven át magába szívott minden létező tudást, amire lehetősége volt vagy aminek utánajárt (mindvégig koreográfusként, színészként, rendezőként dolgozott, számtalan előadás társalkotója volt, munkásságáért Uniter-díjban is részesült), hozzáfogott, hogy tovább adja  a megszerzett tudást, és tanított a Művészeti Egyetem koreográfia szakán. Következő lépésként megalapította független kortárs táncszínházi társulatát, részben az igen tehetséges, keze alól kikerülő fiatalok számára, további lehetőség gyanánt. Önerőből. Első perctől figyelemmel követtem őket, ha lehetőség adódott rá, vizsgákat néztem, nem egy fiatallal személyes kapcsolatba is kerültem, és volt, akikkel hosszabb-rövidebb munkákban találkoztunk is. De nem a személyes kapcsolataim miatt voltam rájuk kíváncsi. Az a fajta szakmai alázat, elhivatottság, fegyelem, pontosság, amelyet ezeknél a fiataloknál láttam, tapasztaltam, bámulatos. (Persze ez lenne a természetes...) 

És eljött az idő, amikor remek előadások születtek. Ha az ember már látott a műfajban az évek során ezt-azt, akkor jóindulattal és kíváncsisággal ugyan, de talán nem a legnagyobb elvárásokkal ül be egy kezdő, szakmai szempontból szinte még gyermekeknek mondható fiatalok  előadására. És akkor éri a nagy meglepetés. Tátott szájjal megy velük, és csodálkozik. Közben arra gondol, hogy ha most ilyen dolgokra képesek, mi lesz később...?  Olyan előadásokat láthattunk náluk, amelyek bárhol megállták volna a helyüket. Hat éven át a város egyik legizgalmasabb, legígéretesebb színházi műhelye volt az András Lóránt Társulat. Egy elszánt, megszállott ember, és a körülötte lévő tehetséges fiatalok töretlen tenni akarása, szakma iránti szeretete, kíváncsisága hajtotta őket mostanáig. 

Az ok, amiért megszűnt a társulat, egyszerű. Nem bírták tovább anyagilag fenntartani magukat. Kezdettől szinte sziszifuszi küzdelemmel vitték a napjaikat. Az első évben turnékra jártak, később egy zsinagógában bérelt szinten, gyakran emberpróbáló körülmények között, fűtetlen termekben próbáltak, játszottak, nem állt semmiféle csúcstechnika a rendelkezésükre, és mégis végezték a dolgukat, a legkomolyabb profizmussal.

Ma felhívtam Lórit, és érdeklődtem, hogy miként éli meg ezt a történetet, hogyan tovább? Bölcsen, pontosan, tisztességesen fogalmazta meg a gondolatait, érzéseit. Hálás ezekért az évekért, senkinek és semmiért nem tesz szemrehányást, amiért ez a történet nem úgy működhetett, ahogyan szerette volna, mi több, saját magát hibáztatja, hogy talán valamit nem jól csinált. Elgondolkodtató...

Pedig többször kért segítséget a város vezetésétől, ígéreteket is kapott... Ezt nem tőle tudom, mivel mint mondtam, hangsúlyozta, hogy senkire sem haragszik, és nem is szívesen beszél erről.

Holott nemrég még komoly tervei voltak, nemzetközi kapcsolatokat épített ki, szeretett volna új   embereket hozni, tágítani a szakmai lehetőségeket, új dolgokat felfedezni, utakat keresni. És számukra is megnyílhatott volna kifelé a világ, megérdemelten indulhattak volna felfedezőutakra.

Nem vagyok pénzügyi szakember, nincs semmiféle rálátásom, tudásom az anyagi támogatások leosztásával kapcsolatban, nem tisztem bárkit bírálni, és András Lóri helyett sem kérhetek számon senkitől semmit. De értetlenül állok a jelenség előtt. Adódik egy város életében egy ilyen lehetőség, ilyen kiváló emberekkel, és nemhogy mindent megtennének, akik megtehetnének, hogy hosszú távú, életképes történetté váljon ez a valami, amivel még büszkélkedhetni is lehetne, hanem hagyják ellehetetlenedni, majd elvérezni.

Természetesen András Lórit nem kell félteni. Továbbra is meg fogja keresni és találni az útjait, továbbra is végezni fogja a dolgát a tőle megszokott profizmussal, mint ahogyan a keze alól kikerült remek fiatalok is. Sokan közülük már a világ különböző pontjairól jártak vissza a társulathoz játszani, vagy szakmai gyakorlatokat tartani! Csak hát...

Marosvásárhely (és nemcsak), a szakma, mindannyian szegényebbek lettünk. Több, mint szomorú. Kívánok szeretettel, tisztelettel mindannyiuknak további izgalmas szakmai, emberi felfedezőutakat, találkozásokat, lehetőségeket, sikereket!

Alulírott: Egy (nem véletlenül) lelkes rajongó, aki most dühös és szomorú.

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr1316013112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása