Az egy éves Mircea Cărtărescu egy ácsceruzát markolt meg a „tăierea moțului” nevű hagyományos szokás abszolválásakor. A dolog úgy történt, hogy tárgyakat tettek egy tálba, s azokból kellett volna „válogatnia”, ő azonban azt az ácsceruzát ragadta meg, mely a keresztapja füléről a tálba esett.

Ez aztán családi legenda lett, mindenki azt hitte, ács lesz, a szülei mintegy véletlenül rokonuk műhelye felé sétáltak vele gyakran. Csakhogy a tárgy átalakult, megőrizte ugyan ceruzaságát, ám egy másik hivatás felé mutatott

Ez a történet adja az író új kötetének címét. Az esszék vallomásokat tartalmaznak, személyes és írói konfessziókat, bár ki tudná szétválasztani őket? Jómagam úgy értem a kategorizálást, hogy akadnak ilyen családi vonatkozású, az írói pálya fényében hangsúlyossá váló emlékek, mint amilyen az a másik, hogy kamaszkorában se látott, se hallott, csak olvasott szüntelenül, amíg katonának nem vitték, akadnak olyanok, amelyek más írókról szólnak, Cărtărescu jelentős, bár elveszettnek tűnő nemzedékéről, és vannak díjátadásokon elhangzott vagy elő-, illetve utószóként írt szövegek.

A Solenoid írója művelt ember, és ezzel máris belopja magát a szívembe. Szerves műveltség az övé, nem meddő elméletek megalkotásához vagy egyfajta nárcisztikus érzéketlenséghez vezet, általa Cărtărescu valóban sok mindent tud és megtud a világról. Az Ácsceruza, melyet Mallorcában olvasott fel a rangos Formentor-díj átadásán, József Attila mozdonyvezető-álmát juttatta eszembe, melyre a felnőttek azt mondták, majd jó lakatos leszel, fiam. „A nagyok” mindig olyan elképesztően fantáziátlanok, soha nem azt látják, amit eléjük tárnak, nem tudnak elvonatkoztatni a konkrétumoktól.

Saját magánya a legnagyobb témája, és mint a gyerekkori élményt, többször elmondja, mennyire gátlásos, mennyire nem tud mit kezdeni a társasággal, a bohémiával. Az is nagyon szép, amit Nichita Stănescu kapcsán elmesél. Rég ismerték egymást, mégsem tudott megszólalni a jelenlétében. Aztán egy könyvbemutatón beállt dedikáltatni, és amikor a költő elé ért, még mindig a kötetet átfogó szalaggal kínlódott. „Nem így kell csinálni, öregem. Add ide, hadd mutassam meg, hogy kell” – mondta Stănescu, és durván eltépte. „Az utalás egyértelmű volt” – teszi hozzá Cărtărescu, és bizonyára arra gondol, így kellett volna rátörnie a költőre, de hát ezt nem tudta megtenni. (89.)

„Aztán Dinescu is felolvasott egy verset azzal a Behring-szorosnyi távolsággal a foga közt” – írja egy katonaság beli élménye kapcsán (36.), és az olvasó felnyerít, holott Cărtărescut általában nem veti fel a humor. Az viszont kétségtelen, hogy jó kedéllyel mesél, és kiváló megfigyelő, aki érzékletesen tudja elmondani, amit észrevett.

A Hogyan ismertem meg őket című ciklus apró történetei – meglepetés! – arról szólnak, hogyan ismerte meg a kortársait, legyenek bár élő klasszikusok, mint Marin Preda, George Bălăiță, Nichita vagy mások, irodalmi kört vezető irodalomtörténészek, mint Ovid S. Crohmălniceanu, akit „Croh”-ként emleget, Nicolae Manolescu, Laurențiu Ulici stb., vagy olyanok, akikkel együtt indult, akiket a „nyolcvanasok” nemzedékébe sorolnak ma már, és akik közül többen, például Mariana Marin vagy Ion Stratan, nem élnek.

Mariana Marin kapcsán kell felfigyelnünk Cărtărescu pletykakezelésére. „Egy időben a költő szeretője is lett”, mondja Virgil Mazilescuról, „mert a bohém világban a szerelmet testileg és költőileg is meg kell élni, ugyanazzal a lázas szenvedéllyel.” (81.) Erre az információra tehát szükségünk van, ha meg akarunk tudni valamit Mazilescuról és Mariana Marinról, „Madiról” egyaránt, akikkel az alkoholizmus végzett, mert mindkét végén égették a gyertyát. Itt bizonyára Cărtărescunak a minden exchibicionizmussal szembeni ellenszenve is közrejátszik, hiszen a depraváltság mutogatása is mutogatás. Mazilescu nagyképű tuskóként viselkedett, saját magát a világ negyedik legnagyobb költőjének tartotta, és az alkoholtól gyakran erőszakossá vált. „El kellett olvasnom a naplóját, s ez sokkal később történt, amikor a költő már nem élt, hogy megértsem a törékenységét és a szenvedésnek azt a tengerét, mely emögött az álarc mögött húzódott. Akkor megbántam, hogy olyan felületesen ítéltem meg. / De mint mindig, most is túl késő volt.” (83.)

Azt viszont, hogy Dinescu Daniela Crăsnaruval érkezik a kaszárnyába, inkább az írónak kell tudnia – úgy értem, az ő emlékéhez bizonyára eltéphetetlenül hozzátartozik ez a kép, meg hát nyilván egyetlen nőről van szó a férfiak között.

Az Ácsceruza szorosabban vagy bensőségesebben irodalmi szövegeket tartalmaz arról, hogyan lett Cărtărescu író, hogyan lett a bukaresti Humanitas kiadó megbecsült szerzője, mi a Solenoid helye az életművében stb. Itt kell bevallanom, hogy a nagyregényeit soha nem szerettem, mindig csak a többit a Levante című fergeteges poémától a Miért szeretjük a nőket?-ig és a Szép idegenekig, s a Káprázat éppúgy fárasztott, mint a legutóbbi nagyregény. Számomra ezek egy projekt részeiként érdekesek, nem úgy, mint olyan könyvek, melyekben el tudnék mélyülni, mélyedni, merülni – talán a megfoghatatlanságuk, a folyamatos álomban-élésük fáraszt.

A Jég és tűz más írók műveihez írt szöveg vagy arcképéhez festett ecsetvonás. Cărtărescu már-már irigykedve beszél Panait Istratiról, arról az Istratiról, aki körbebolyongta a világot, egyik ideológiához sem tartozott igazán, bátor könyvet írt a Szovjetunióról akkor, amikor a „kaviárszocialisták” még lelkesen rajongtak a birodalomért, és világhírét egy „palackpostának” köszönheti: öngyilkossági kísérlete előtt írt egy levelet Romain Rolland-nak, és amikor megmentették, a világhírű író felkereste. De van itt esszé Olga Tokarczukról, Svetlana Cârstean-ról, Amos Ozról, Émile Ajarról és másokról: Cărtărescu soha nem önző, és mindig kalapot emel másnak a tehetsége előtt. Ezt csak azok tehetik meg, akik maguk is tehetségesek.

Az Ácsceruza egy pályája zenitjén levő író vallomása mindenről, ami érinti, és amivel talán akarata ellenére találkozott, hiszen ő egyetlen dolgot akart: írni. Senki nem tehet róla, hogy Kafka ideje óta ez nemcsak írással jár, hanem találkozókkal, alkotói ösztöndíjakkal, díjátadókkal, beszélgetésekkel is. Mi viszont egy szép könyvet köszönhetünk annak, hogy a világ ilyen szörnyen megváltozott.

[Képek: Nichita Stănescu - Radioromaniacultural.ro; Mariana Marin - Litera.hu; Panait Istrati - Ziarul Metropolis]