Azon a tikkasztó júniusi napon, amikor a marosvásárhelyi sürgősségi kórház egyik félreeső, sötét zugában az orvos halkan, szinte suttogva tudatta nagyapámmal, hogy mindkét tüdején dió méretű daganatot találtak, és a véres köpések mostantól csak gyarapodni fognak, majd némi erőltetett, de kétségkívül jó szándékú bátorítással tovább irányította az onkológiára, nagyapám megemelte a kalapját, „köszönöm a hozzámvalót”, mondta, majd hazajött, levetette az elegáns ruháját, egyenként mindent visszaakasztott a vállfára, legutoljára a nyakkendőjét a vállfa kampójára, elsimította a gyűrődéseket, az egészet szépen visszaillesztette az szappanillatú ruhásszekrénybe, majd magára öltötte a benzinszagú, olajfoltos munkaruháját, és visszament a műhelybe kipofozni a motorbiciklijét.

„Mondhatnám, hogy ez indiszkrét kérdés, és nem szeretnék válaszolni rá” – felelte Mircea Cărtărescu kérdésemre, ír-e még verseket. A legismertebb román író új kötetéről, a Creionul de tîmplărie (Ácsceruza) címűről tegnap szervezett online beszélgetést a Humanitas kiadó, melyben Mirela Nagâț tévés műsorvezető kérdezte a szerzőt. A beszélgetésbe a közönség is bekapcsolódhatott, s én azért tettem fel kérdésemet, mert az utóbbi időben Cărtărescu valóban regényeivel „tarol”, holott ő maga is megemlítette például Căderea (Bukás) című poémáját, és azt a költőtársaságot, melynek Traian T. Coșovei-jel, Florin Iaruval és Ion Stratannal együtt tartozott: ők négyen azon vitatkoztak, vajon melyikük melyik Beatles-tagnak a „hasonmása”, mert mondjuk a Ringo Starré senki nem akart lenni. „Nino Stratan kisajátította George Harrisont, mi meg vitatkozhattunk a többin”, jegyezte meg Cărtărescu.

Panasz van a férfiakra. Legutóbb talán Zimbardo dr. mondott kemény, erős, diagnosztikus érvényű mondatokat a középosztály által nevelt vagy tenyésztett fiatalemberekről. Elpuhult, nyámnyila (vö. Madagaszkár) nemzedék, anyámasszony katonái, akik számára legnagyobb kérdés, hogy a nagybötűs életben ki fogja megtölteni a hűtőszekrényt a kívánt finomságokkal – nehogy már ez az ő dolguk lenne. Stop. Magyarán: igazi férfiak már nincsenek. Nyergelj, fordulj, tetszenek még emlékezni, ugye? Legyen azért gyöngéd és előzékeny. Mi hát a férfi ebben a gendersávos alkonyatban, kérdezem én, kissé retorikusan.

Hat-hét éves korom körül, amikor megkérdezték, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, mindig azt feleltem: kötéltáncos, vagy zongorista. Ezen a válaszon apám szórakozott a leginkább, és mindig kíváncsi volt, honnan ez a kettő, miért, és kérte, hogy próbáljam meg elmagyarázni. Nem igazán tudtam, ma sem emlékszem, honnan jöhetett, főleg, hogy a cirkuszt világéletemben ki nem állhattam, kötéltáncost pedig csak ott láthattam, ott ismerkedtem meg ezzel a mesterséggel. A kilencvenes években gyakran járt Vásárhelyen A Cirkusz, a Tudorban például a Poklos-parton, ott, ahol most a templom van. Akkor kocsmák voltak, mögöttük pedig egy nagy üres tér, ahol fel lehetett állítani a sátrat, és mellé a vidámparkot.

Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című ötvenperces dokumentumfilmje 2017 és 2019 között készült. Bár 2019 augusztusában mutatta be a Hír TV, és novemberben már egyszer díjazták is (a 19. Lakiteleki Filmszemle egyik különdíját kapta), nem sokan látták mostanáig. Aztán pár napja, június 6-án, amikor fődíjas lett a szombathelyi 7. Savaria Filmszemlén dokumentumfilm kategóriában, és felkerült a youtube-ra, hogy bárki megnézhesse, hirtelen nagyot robbant. Sok ismertető, hír, dicsérő kritika jelent meg róla azóta. Június 16-án, amikor ezt írom, már több mint 53 ezren látták. Nyilván a téma miatt is nagy az érdeklődés. Néhány fiatal felnőtt gyökérkeresését mutatja be a film, akik a 90-es években romániai árvaházakból, nagyon rossz körülmények közül kerültek ki Nyugatra örökbefogadó szülőkhöz. Kicsik voltak, amikor „átplántálták” őket, ezért teljesen elvesztették az anyanyelvüket és szinte minden emléküket, amely a szülőföldjükhöz kötötte őket.

„A borz dala a vágy éjjelén halkan sikít a tenger felé.” (Akutagava Rjúnoszuke: Az éneklő borz. Fordította Gergely Ágnes)

Dran ser kuljel qualligram qualidrani tefen, tua kwasiatidra holla parhal son. Így kezdődött a Lolla halliz című ismeretlen nyelvű szöveg, amelynek műfordításai az Éneklő Borz sorrendben negyedik fellépésén hangzottak el a Kolozsvári Zenelíceum dísztermében, azaz az egykori ferences rendi kolostor refektóriumában, 1992 decemberében. A fordítók (Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka, Márton László, Salat Levente, Vida Gábor és Visky András) közül Salat Levente a „qualligram” fordításakor a Kalligram nevű folyóiratra utalt: „Külsőségek alapján ítélve a kalligram kö­zönséges árulás, amint a hagyománytisztelő eszelősség vélekedik felőle”, hogy konkrétan mire is, lábjegyzetben közli az olvasókkal: „A Kalligram Pozsonyban szerkesztett irodalmi és művészeti lap. Főszerkesztője Grendel Lajos. Szerkesztők: Csanda Gábor, Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán. Szerkesztőségi titkár: Szamaránszki Edit. 1992 júniusá­ban jelent meg először, amikor kétévnyi alkudozás után kiderült, hogy a mély szemléleti ellentétek elsimíthatóságának a látszatát nem lehet büntetlenül időtlen időkig fenntartani. Kiadja: a Kalligram Kiadó Kft. Ára: 15 korona.”  

Ágota annyit könyörgött, amíg vettünk neki egy kiskutyát. Meglepetten jöttem rá, hogy olyan szavakat tud, melyekről nem is sejtettem, hogy tudja őket. Ma is emlékszem, hogyan hajtotta le a fejét, milyen zárttá lett rögtön az arca, ha egy ismeretlen „nénivel” vagy „bácsival” kellett szóba állnia. Ám ahogy az azóta sajnos az örök futópályákra távozó Alma megjelent, már nem félt senkitől, nem is gondolkodott ezen.

A maxi taxi nem húz be a megállóba, a sofőr mondja nekem, valahogy szálljak le, ő nem kapcsolja ki a motort, mert akkor lehet, nem indul el többé. Rám kacsint, kezembe nyomja a fecnit, 15 lejt kér, adok húszat, nem kérem a visszajárót, alig várom, hogy leszálljak, megfulladok. Végig álltam a maxi taxiban a Hosszú utcától a November 7-ig, lehajtott fejjel, görbe háttal, annyira alacsony a jármű.  A szerpentin felől közelítette meg a Víkendtelepet az, kapaszkodtam, ahogy, amibe, és akibe csak tudtam. Bánom már, hogy nem gyalog mentem. Évekig tudtam gyalogolni 25-30 percet a Maros partig, a Cementlapokig. Igaz, nem volt ekkora forgalom, most már néha ijesztő az egész, olyan, mintha autók szállták volna meg a várost. Mindenki hatalmas terepjáró-szerű autókkal közlekedik: egyszer egy igazi amerikai turista megkérdezte, hogy tényleg annyi ebben a városban a farmer, ahány dzsipp látható az utakon?

Sokan emlékeznek még arra, mikor a hetvenes-nyolcvanas években (mi) iskolás fiúk kínai fehér alsónadrágban, amelynek a sliccét bevarrták, és a combrészére vitézkötést hímeztek, legényes táncokat gyakorlottunk az akkori fényes gumicsizmában – az nem kínai volt. Népi tánc a Megéneklünk Románia Fesztivál keretében. Gyűlöltem. Mit sem tudtam arról, hogy a népi kultúra az állam számára milyen fontos, hogy az állam tulajdonképpen a nép, vagyis a népet képviseli, pártolja, stb. Kínai alsónadrág, hímzés, gumicsizma, viselet. Aki emlékszik rá, tudja. Aki mélyebben emléxik – így, X-el – az tudja, hogy a szocialista álladalom sok reprezentatív dolgot tanult a korábbi, radikálisan megtagadott világtól, ahogy ez a későbbi – amiben élünk éppen – a korábbitól. A megtagadva megőrzés dialektikájába nem kalandoznék el, a gyakorlatát naponta látjuk. Csakhát semmi sem velünk kezdődött.

Számomra Harag a nagy színházi képalkotó, és a nagy színházi megújuló. Ebből a két szempontból lehet az az iránytű, amelynek Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója nevezte a június negyediki virtuális kiállításmegnyitón. S így lehet megérteni azt is, miért emlékezik rá olyan szépen Nicu Mihoc, a Liviu Rebreanu Társulat vezetője, aki azt mondta, „mi mindannyian valamilyen intézményhez tartozunk, ő azonban művész volt, és a művészet világához tartozott.” Vagy amit Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat vezetője, aki a kíváncsiságot, a kísérletezést és a megújulást hangsúlyozta Harag kapcsán.