Az első nagyvárosi graffitit minden bizonnyal Budapesten láttam, legalább is akkor figyeltem fel a jelenségre, hogy a házak falát, hidak lábát, vasúti kocsik oldalát valakik művészi ambícióik számára felületnek használják, többnyire értelmezhetetlen ábrákat festenek, de olykor valódi műalkotások is születnek. A járókelők és a hatóságok bosszankodnak, szörnyülködnek vagy csodálkoznak, és kisebb-nagyobb összegeket hajlandók áldozni a graffiti eltüntetésére. Vannak városok, ahol kimondottan erre a célra készült gépeket használnak, másutt a rendőrség vigyázza a kopár felületeket, névtelen feljelentést lehet a tettesek ellen tenni, rongálásnak számít, néha pedig megáll az ember, és elcsodálkozik, hogy is tudtak oda felmászni. Vannak graffitik, amelyek műalkotásnak számítanak és vannak helyek, ahol oktatják: ha már mindenképpen telepingáljátok a falat, csináljátok jól. Vannak rettenetes tűzfalak, amelyeket így tesznek elviselhető látvánnyá. Lehet ezt jól csinálni és lehet rosszul. Mióta az ember reménykedik, hogy a falra festett üzenetét egy arrajáró meglátja és érteni fogja, van graffiti. Kissé mindig illegális, kéretlen, nem oda való. Volt már Pompejiben is, de a pireneusi juhászok is hagytak obszcén üzeneteket egymásnak, amikor még arrafelé is transzhumáltak, politika még akkor vidéken nem volt. Az ötvenes években, egyik-másik erdélyi faluban fáradt olajjal kenték a meszelt falra, hogy: kulák. Ez is graffiti. Van olyan falu, ahol mai napig megőrizték, nem műtárgy, viszont dokumentum.