Nemrég egy álmomban nagymamámmal sétáltunk. Elvileg a mi városunkban, de valaki megbűvölhette, mert csak a mása volt, úgy, hogy tulajdonképpen semmiben nem hasonlított rá. Babona: valami különös hasonlóság mentén olyan, mintha, de talán az, talán nem. Mint amikor a nyelvem hegyén van a szó, az élmény, a bizonyosság, de mégis fényévekre tőlem. Az alapja létezik, a valósága megkérdőjelezhetetlen, szilárd es örök, csak éppen nem férek hozzá. Valaki nézi, látja, megragadja, aki talán én vagyok, talán csak annyi közünk egymáshoz, hogy ketten osztozunk egy kegyelmi pillanaton.

Ilyen volt hát ez a mi városunk is, ahol a nagymamámmal sétáltunk, amikor egyszeriben arra lettünk figyelmesek, hogy a Vársétány babonamásának tűnő, lüktető-kígyózó városrészen hullámzik a sötétség: mintha kiszakadtak volna az éjszaka szövetének varratai, és lehullt volna egy darab sötétség erre a különös, delejes Vársétányra. Gyászmenet volt, és a sötét tömegben ott feszült a szabály rideg, kíméletlen szigora. Mindvégig a kígyózó sor fölött lebegett egy tekintet, talán fenyegető, talán csak egy másik sötétség egy másik darabja. Beálltunk a sorba. Szabály. Ha temetnek, ott kell lenni. Be kell állni a gyászmenetbe, mindenkinek megvan a helye és a szerepe. A nagymamám mindebből semmit nem mondott ki, de tudtam anélkül, hogy kimondta volna. A magunkkal hozott rendszerek és törvények ott vannak a vérben. Viselkedni tudni kell, még gyászmenetben is - főleg ott. Nagymamám érdeklődik: Ki halt meg? A tekintet végig a kígyózó gyászsoron. Nem halt meg senki, ez egy másik rítus, nem mondja senki. De tudjuk, mert nagymamám érti.

Csontokat fognak megforgatni.

Egy másik rítus ez.

Követjük a sort, az éjszakából kiszakadt sötétség vagyunk. A sor végén állunk ugyan, ám mire leérünk a különös, romos kriptába, már mégis csak mi vagyunk ott: a szertartásvezető - Boszorkány? Papnő? Volt ott egyáltalán valaki? - nagymamám, én, és megjelenik az anyám - megjelenik, vagy csak érzem, hogy ott van?
Családonként minden anyának jut egy kérdés. Egy kérdés, amit feltehet egy halottnak a csontjai átforgatásakor. Ki a halott? Ki volt? Nem rokonunk, ahogy a városból és a kígyózó sorból sem az senki. Idegenek vagyunk, pusztán a szertartás szabályai miatt vagyunk ott. Anyámnak van egy kérdése. Ennyi a jog, egy életre egy kérdés. A halott megforgatott csontjai pedig válaszolnak.

Anyám átruházza rám a kérdezés jogát.

Nem akarok kérdezni, én azt sem értem, miért vagyunk ott. A szertartás. Jelen vagyok, a jelenlétemmel igazolom a szabályt. De nem kérem a kérdezés jogát. Kérdez hát anyám. Négy lehetséges válasz, a csontok porlanak-fehérlenek, nincs egyértelmű válasz.

A kérdezés jogát eljátszottuk, ismeretlen halott fölött állunk hárman, egy család asszonyai, női, leánygyermekei.

Mire felérünk a kriptából az utcára, anyám nincs ott, talán csak az én fejemben volt végig. Nagymamám ott van, az ereje rémisztő, elsöprő. Az arca fehér, a kezembe fogom. Mint a viasz.

Sétálunk a babonaváros babonamásán. A kérdezés jogát eljátszottuk, de a kötelességünknek eleget tettünk.

Oszlik a fekete tömeg, de a tekintet mindvégig rajtunk marad. Súlya van. Talán egy öregasszony tekintete lehet, úgy képzelem. Semmiképp sem férfié. Elnehezedett, boszorkánnyá érett asszonyé. Az isten is alakot vált olykor, ez a szertartás. A dolgoknak értelme van. A szertartásokon kérdés nélkül jelen kell lenni. A város kibontja magát a babonából, mi pedig hazasétálunk. Nagymamám arcát nézem.

(Forrás: Azopan. Török Gáspár fotója)