Minden bölcsészhallgató tudja már, hogy nem lehet mindent elolvasni, de vannak olyan olvasók, akik nem veszik komolyan a mindentudó bölcsészeket, mert valóban nem lehet mindent elolvasni, de azért érdemes. Az elmúlt ezer esztendőben Erdélyben a könyv általában probléma volt, ahogy ma is az – drága és kevés. Néhány nagyobb várost leszámítva kevés embernek volt kevés könyve. Sok könyve még kevesebb embernek volt.

Egy-egy falusi iskola könyvtára ma már egészen mosolykeltő, de aki olvasni vágyott, annak a Paradicsom volt maga. Állítólag kétezernél is több településen számolták fel a községi könyvtárat Romániában, sok helyütt egyszerűen kiszórták az állományt a szemétbe. Voltak régebb falun olyan emberek, akik minden könyvet elolvastak, ami a könyvtárban, a parókián vagy az iskolában található volt. A számok nem jelentenek semmit, a kisdiák is csak az első 1oo könyvet írja fel. Volt olyan kolostor a középkor idején Európában, ahol ennyi könyv nem is volt összesen. Viszont amit lehetett, azt mind elolvasták. Ilyen is van, meg olyan is van. Amióta viszont tudjuk, hogy az írott kultúrának vége, a könyvhöz való viszonyunk egyáltalán nem változott. Ma is csak az olvas, akinek fontos. Ma sem érti, mit olvas az, akinek kényszer. Ma is csak az olvas, aki a világra kíváncsi. Régebb az olvasó és olvasott embert azok is megbecsülték, akik nem olvastak. Akik nem becsülnek másokat, azok magukat sem. Kevés az olvasás gyakorlati haszna, tudjuk. A nem gyakorlati hasznát viszont csak annak lehet elmesélni, aki olvas. Zárt kör. Mint egy könyvtár. Mindenkinek van egy könyvtár a fejében, és abban ődöng. Levesz a polcról ezt-azt. Újabb polc, újabb terem, ahogy Borges megírta. Nem lehet mindent elolvasni, de érdemes. És amikor már minden el van olvasva, nyílik egy terem. Ott is könyvtár van, ugye, Bogdán Laci? 

(Fotó: www.lato.ro, Fekete Zsolt Lovacska)