A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Versélmények a Magyar Költészet Napjára

A Látó szerkesztőinek válogatása 2021-ben

2021. április 11. - 1...1

Versek, amiket tanultunk vagy tanulhattunk volna középiskolában. Kötelezők és nem kötelezők. Találkozások, vonzások, fordulópontok. A Költészet Napja alkalmából a Látó szerkesztői a számukra emlékezetes, meghatározó, fontos versélményeiket elevenítik fel a középiskolai évekből.

kn_2021_nagykepu-2.jpg

Tovább

Bálint Ildikó: Test, kép, zavar

A Kasimir és Karoline c. előadásról (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Liviu Rebreanu Társulat)

Van úgy, hogy egy szöveg hozzám szegődik. Ilyen a Kasimir és Karoline, Ödön von Horváth drámája. Már első olvasásra zavarba ejtett a kifürkészhetetlensége, szarkazmusa, fanyar humora. Ha van férfias szöveg, hát ez az. Egyszerre van meg benne például a női emancipáció dicsérete és ítélete. Amikor a női szereplők – egy férfi által nőinek elképzelt logika mentén dacból, dühből, sértettségből, vagy csak úgy – döntenek. A férfiak pedig ennek a másfajta logikai elveken nyugvó gondolkodásnak a vesztesei vagy nyertesei, ahogy persze a nők is. Szerzői részrehajlás kizárva. Szóval, ennyire talányos ez a szöveg.

157291858_3770225953056888_6064448781297632278_o-1536x1024.jpg

Tovább

Markó Béla: Identitások

Ha kérdezik, európaiak vagyunk mindannyian. Hiszen Európában élünk, szoktuk mondani. Aztán próbáljuk is rögtön megmagyarázni, hogy milyen az európai ember. Keresztény kultúrájú? Vagy zsidó-keresztény? Ilyen? Olyan? Ilyen-olyan? Semmilyen? Magyar? Román? Német? Francia? Egyéb? Legmesszibbre talán mégis József Attila jutott a meghatározással hajdanában, amikor azt mondta Thomas Mannról: „fehérek közt egy európai”. Szóval még nem is feltétlenül fehér? Vagy nem elsősorban fehér? Lehet értelmezni ezt a definíciót, de nem fog sikerülni. Európainak lenni minden bizonnyal éppen azt jelenti, hogy lehetséges az identitások békés együttélése, összefonódása, átjárása, egymásba olvadása, elkülönülése, majd összeilleszkedése ismét, vagyis Európa: empátia a másik ember iránt, beleérzés, belehelyezkedés, tolerancia. Folytathatnám a legmegfelelőbb kifejezés keresését, de nem érdemes, mert nincsen legmegfelelőbb kifejezés. Igen, ez az európaiság lényege, hogy nincsen rá legmegfelelőbb kifejezés, és ne is legyen! Idézetek vannak, ismét József Attilához kell fordulnom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Így igaz. Milyen görcsös, milyen nevetséges, milyen keserves úgy élni, hogy nem tudsz kilépni a magad identitásából egy pillanatra sem, csak magyarként vagy románként, csak hívőként vagy ateistaként, csak jobb- vagy baloldaliként látod a világot szüntelen. Milyen nehéz állandóan elfordulni azoktól, akik máshonnan, másképpen látják ugyanazt, amit mi is. Emberként is nehéz ez, empátia nélkül élni, hát még íróként! Tulajdonképpen nem is lehet.

kocsisf.jpg

Tovább

Vida Gábor: Március 15.

Gyerekkorom óta viszolygok az állami ünnepektől, megvan erre minden okom. Amióta csak eszmélni kezdtem, azt látom, hogy az Állam egy gondatlan rossz gazda. Nem az Állam gazdái és haszonélvezői rosszak, mert közöttük is van tisztességes. Az sem igazán érdekel, hogy mire költik a köz pénzét. Nekem speciel a légvédelmi rakéták és a szuperszonikus vadászgépek kimondottan tetszenek. A katonai pompa viszont nem. A katonai pompa győzelemről szól, és arról, hogy az igazság mellett szállunk síkra. Ha elveszünk is mind egy szálig, az igazság megmarad, az neki a természete. Az igazság ellensége is el fog veszni, természetesen – remember.

160952948_1551379631730797_92063535242725061_n.jpg

Tovább

Markó Béla: Ki fordítsa Amanda Gormant?

Igazán felemelő volt, amikor Joe Biden amerikai elnök beiktatásakor a huszonegy éves Amanda Gorman elmondta The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) című költeményét. Amiről szavalt, az volt az igazi Amerika. És hogy ő szavalt éppen, egyszerre volt tiszteletadás a feketéknek, a nőknek, a legfiatalabb nemzedéknek és persze a multikulturalizmusnak is! Micsoda telitalálat, gondoltam, néhány percbe ilyen hitelesen ennyi mindent belesűríteni. Így gondolom utólag is. De bevallom, Amanda Gorman verseinek holland utóéletéről olvasva a híradásokat, némi üröm is vegyült az örömbe. Ugyanis, miután egy holland kiadó felkérte erre, a joggal kapóssá lett fiatal szerző maga választotta ki verseskönyvének tolmácsolására a nála valamivel idősebb, huszonkilenc éves, Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveldet, aki rögtön el is vállalta a feladatot. Eddig minden szép, minden jó. Aztán a holland fordító visszalépett. Ugyanis egy Janice Deul nevű újságírónő és emberjogi aktivista tiltakozó cikket közölt, hogy a kiadó miért nem keresett olyan fordítót, aki spoken-word művész, fekete és nő, akárcsak Amanda Gorman. „(...) elszalasztott esély volt Marieke Luca Rijneveldet választani erre a feladatra. Ő fehér, nonbináris, és nincs tapasztalata ezen a téren (...)” – írta. (A gyengébbek kedvéért: nonbináris, aki valamilyen okból nem sorolja magát sem a nők, sem a férfiak közé.) Ahogy ilyenkor lenni szokott, Janice Daul véleményéhez gyorsan csatlakoztak mások is, és a fordító visszaadta a megbízatást, a kiadó pedig tovább próbálkozik.

_117508565_gorman.jpg

Tovább

Fenyvesi Anna: Levél a zugban

A járvány egyéves évfordulójának margójára

Magyarország kormánya 2020. március 11-én hirdette ki a járvány miatt a vészhelyzetet (fatális dátum: ekkor volt 2011-ben Fukushima is, és még korábban, a nyolc és fél év után befuccsolt házasságom évfordulója is), másnaptól az online térbe kényszerültünk mi is a szegedi bölcsészkaron, mint minden egyetem, két nappal később a közoktatás is, és négy nappal később lezárták a határokat. Soha nem tapasztalt intézkedések voltak ezek, amelyek – a járvány észak-olaszországi hírei után – félelmetesek voltak. Én annak az első, március 15-es hétvégének jó részét azzal töltöttem, hogy búcsúlevelet írtam a gyerekeimnek arra az esetre, ha meghalnék a járványban, és a lakásnak egy olyan zugában helyeztem el, ahova tudom, hogy első dolguk lesz benézni, ha valóban meghalok. Érzelmileg egy feneketlen mélypont volt ez nekem. Aztán persze kicsit felengedett az egész – jött a kenyérsütés, az online koncertek, a szobakertészkedés, és nyáron egy hét Balaton is sikerült. Majd a második hullám, s most a harmadik, lassan beleszokunk, bár ki tudja még, mi lesz ezzel a brazil mutánssal, amelyet (tegnapelőtti hír) már kimutattak Romániában és Ausztriában is.

gpb_szolnok_szajol_vasutihid_19440828.jpg

Tovább

Markó Béla: József Attila mosolya

Amikor szétfutott a hír, hogy előkerült egy ismeretlen József Attila-vers, izgatottan nézegettem én is a kézirat fakszimiléjét a különböző online fórumokon: „Ezért üldögélek / a világban // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szívemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok”. Semmiképpen sem kidolgozott vers, inkább versvázlatnak vagy sebtében feljegyzett ötletnek tűnik ez az 1935-ös keltezésű szöveg, fölötte nyilván a költő pszichoanalitikusára utaló cím: Edit. Kicsit édeskés, gondoltam, viszont állandó értelmezési kényszerem becsapott, az utolsó szót egyből félreolvastam, így: „kedvesem mosolygott”.

unnamed-1.jpg

Tovább

Demény Péter: Egy dézsa esővíz

Bodor Ádám 85. születésnapjára

Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem.

Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a folyóirat novellapályázatának díjnyertes írása, rögtön elindultam az életmű felé. Igaz, az a megjegyzés még a Rakétában, hogy „Farkasréten szeretnék megpihenni”, már korábban felé fordított, el a folytonos házsongárdozástól, mely tőlem nem állt távol, holott ő is Kolozsváron született.

unnamed_1.jpg

Tovább

Demény Péter: Reménykedünk és súrolunk

A februári Látó ajánlója

Ez egy súrolós szám. Boda Edit kemény, sprőd versei éppúgy feltépnek az emberben valamit, mint Zoltán Gábor szép esszéje a Mészöly – Pilinszky – 100 rovatban. „A kiszáradt medrű városokban, / a szirmoktól habzó / fák között lassan halad előre. A falakban / felforgatja a téglát. / Lakatlanok vagyunk. / Fűszál egy repedésben.” – szól az Időcet, és valamiféle lakatlanságról beszél a Huszonegyesek is közel a zárlathoz: „Hagyományosan a nagy művész mágikus képességekkel rendelkezett, többek között képes volt befolyásolni vagy legalább kiismerni a jövőt. Legalábbis úgy tűnt. Pilinszky és Mészöly nem – ezt fájdalmasan bár, de tudomásul kell venni, el kell fogadni.”

b_palocsay_101105.jpg

Tovább

Láng Orsolya: A pálya emlékezete

Az ókori filozófusok nem ismerték a sízést. Mezítláb jártak, mert az éghajlat és a földrajzi elhelyezkedés erre volt alkalmas. Szókratész mezítláb sétálva beszélgetett tanítványaival, ahogyan Arisztotelész is, de később a romantika is előszeretettel művelte ezt az indulatokat lehűtő tevékenységet, a természetben való járkálás híve volt Goethe, Rousseau, aztán Nietzsche (a tartós gondolatok próbája a járkálás), és a modernkori flaneur-ök, vagyis a szemlélődő sétálók. A sízés, éppen úgy, mint más sporttevékenységek, a meditáció egyik formája lehet. Ebben a vertikális testhelyzetben a talajjal közvetlenül érintkezve mozdulunk ki a komfortzónánkból.

Tovább
süti beállítások módosítása