Az írók és a gólyák közt annyi a különbség, hogy ez utóbbiak önkritikusan és előrelátóan elhúznak melegebb éghajlatra. Az írók maradnak. Sőt télen még virulensebbek, mint nyáron. Zrínyi is a hideg hónapokban írta meg a Szigeti veszedelmet, amikor az időjárás viszontagságai miatt szüneteltek a katonai manőverek. Tolsztoj Háború és béke című opusza is a hófútta napoknak köszönheti létezését.

Még soha nem voltam olvasókörben, így aztán az eleje kicsit feszélyezettre sikerült. A feszélyt az is táplálta, hogy van valami látens olvasóellenesség e hazában, valami civilségtől való iszonyodás, nemkülönben valami ellenlábas fölény, ami a tudást morális kategóriává emeli, harmadsorban pedig (de inkább mindenekelőtt) valami fontossági centrifuga, ami az olvasáshoz hasonló témákat kiszórja hengeréből.

Tompa Andreának, aki Haza című regényével a történetet ihlette

Évek óta ismerek egy bevándorlót.

Ült a köves folyóparton kétezerhúsz egyik forró júliusi délutánján, szája sarkából fűszál lógott, vállát égette a nap, és bevándorló ismerősöm azon tűnődött, milyen is ez a kimérten tovahömpölygő Duna. Millió éve úton van, mégis mindenhol otthon. Úgy köt össze messzi tájakat, hogy közben elválasztja egymástól az embereket. Tíz nyelven beszél, de őt csak a szitakötők, vadkacsák, egy-egy fölé hajló szomorúfűz érti. Talán kedvetlenség ült a lelkén, talán csak napszúrás kínozta, de ahogy így elnézte a Dunát, ezt a fenséges és tiszteletre méltó folyót ma csak egy szelíd óriáskígyónak látta, és hirtelen megesett a szíve rajta.

Az első nagyvárosi graffitit minden bizonnyal Budapesten láttam, legalább is akkor figyeltem fel a jelenségre, hogy a házak falát, hidak lábát, vasúti kocsik oldalát valakik művészi ambícióik számára felületnek használják, többnyire értelmezhetetlen ábrákat festenek, de olykor valódi műalkotások is születnek. A járókelők és a hatóságok bosszankodnak, szörnyülködnek vagy csodálkoznak, és kisebb-nagyobb összegeket hajlandók áldozni a graffiti eltüntetésére. Vannak városok, ahol kimondottan erre a célra készült gépeket használnak, másutt a rendőrség vigyázza a kopár felületeket, névtelen feljelentést lehet a tettesek ellen tenni, rongálásnak számít, néha pedig megáll az ember, és elcsodálkozik, hogy is tudtak oda felmászni. Vannak graffitik, amelyek műalkotásnak számítanak és vannak helyek, ahol oktatják: ha már mindenképpen telepingáljátok a falat, csináljátok jól. Vannak rettenetes tűzfalak, amelyeket így tesznek elviselhető látvánnyá. Lehet ezt jól csinálni és lehet rosszul. Mióta az ember reménykedik, hogy a falra festett üzenetét egy arrajáró meglátja és érteni fogja, van graffiti. Kissé mindig illegális, kéretlen, nem oda való. Volt már Pompejiben is, de a pireneusi juhászok is hagytak obszcén üzeneteket egymásnak, amikor még arrafelé is transzhumáltak, politika még akkor vidéken nem volt. Az ötvenes években, egyik-másik erdélyi faluban fáradt olajjal kenték a meszelt falra, hogy: kulák. Ez is graffiti. Van olyan falu, ahol mai napig megőrizték, nem műtárgy, viszont dokumentum.

„A költészet vibrálás” – mondja Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója, és a beszélgetés végig költő-költészet-költőiség hármasa körül forog. Markó Béla Egy mondat a szabadságról című legutóbbi kötetéről van szó, s a bemutató a Teleki Téka első emeleti folyosójára szorul az eső elől. Igazi „járványkönyvbemutató” tehát, maszkokkal, távolságtartással és a tekintetek találkozásával.

Nemrég egy álmomban nagymamámmal sétáltunk. Elvileg a mi városunkban, de valaki megbűvölhette, mert csak a mása volt, úgy, hogy tulajdonképpen semmiben nem hasonlított rá. Babona: valami különös hasonlóság mentén olyan, mintha, de talán az, talán nem. Mint amikor a nyelvem hegyén van a szó, az élmény, a bizonyosság, de mégis fényévekre tőlem. Az alapja létezik, a valósága megkérdőjelezhetetlen, szilárd es örök, csak éppen nem férek hozzá. Valaki nézi, látja, megragadja, aki talán én vagyok, talán csak annyi közünk egymáshoz, hogy ketten osztozunk egy kegyelmi pillanaton.

Teljesen elfeledkeztem a Zsebre szabott könyvvásárról, a kollégáim juttatták eszembe, s akkor már el is sétáltunk a Bernády Ház udvarára. Tébláboltunk a standok között, és ahogy antikváriumokban is történik, meg egyáltalán minden olyan helyen, ahol sok ugyanolyan műfajú dolog van felhalmozva, türelmes kutakodás után megtaláltam a nekem való kötetet: Földényi F. László A melankólia dicsérete című esszéjét féláron. Ezzel aztán elégedetten távoztam is, jó ötletnek minősítve a Mentor Könyvek Kiadó és a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány rendezvényét.

Azt viszont nem felejtettem el, hogy Sánta Csabának bronzkisplasztika-kiállítása nyílt múlt csütörtökön, csak a Látó-tábor annyira feltöltött, hogy nem tudtam elmenni az eseményre. Hát most benéztem, ha már ott voltam. Apró, szimbolikus alkotások ezek; Sánta szinte ötvösfinomságú művei jeleznek valamit, madarakat, egy királyi párt, valamit, amiről nem is találnánk ki feltétlenül, hogy az, vagy nem azt látnánk bele, ha a szobrász nem irányítaná a látásunkat. Egy „stúdiókiállítás” képei ezek, melyek valóságos bronzbélyeggyűjteményt alkotnak.

Kettőt egy csapásra – fordíthatnám ki a mesebeli szabó történetét. Maszkban és elővigyázatosan megnéztem két rendezvényt, aztán hazajöttem óvakodni.

(Fotó: sepsiszentgyorgy.info)

Utolsó hollandiai, gyárban töltött napjaimban, amikor már tudtam, hogy ide valószínűleg (önszántamból) egészen biztos nem fogok visszatérni, más szemmel kezdtem el figyelni a teret. Próbáltam megjegyezni, eszembe vésni minden apró részletet, hogy hol hány méteres doboz csücsül szép rendben, melyik asztalon van még meg a nyoma egy másfél évvel ezelőtti, lemoshatatlan filctollal rögtönzött nyelvleckének, amit az egyik, angolul gyengébben beszélő kollégámnak adtam, hogy hol helyezkednek el a hangszórók, amikből egész nap bömbölt a lengyel RMF Stere vagy Party internetes rádió mind az összes harminc, ismétlődő dalával, amik megbízható és nem sokkal kevésbé robotikus hattérritmust biztosítottak, mint a folyamatosan zúgó, sistergő és sziszegő berendezések.

Elmélkedés a szemétről – ez Gabriel Liiceanu 1995-ös szövegének címe. Ebben a szellemes esszében a román filozófus előbb leírja az akkori Bukarest állapotát: szeméthegyek mindenütt, trikójukban domborodó pocakjukat vakargató, nemtörődöm emberek. Egy ideig egy öregúr elkerített egy részt a közös kertből, virágot ültetett belé, öröm volt ránézni, még a közönségesség is meghőkölt egy pillanatra. Azután azonban ismét mindenféle zsíros papírok, söröspalackok, nylonzacskók kezdtek virítani a virágok között, és az öreg Sziszüphosz legyőzötten halt meg.

Minden bölcsészhallgató tudja már, hogy nem lehet mindent elolvasni, de vannak olyan olvasók, akik nem veszik komolyan a mindentudó bölcsészeket, mert valóban nem lehet mindent elolvasni, de azért érdemes. Az elmúlt ezer esztendőben Erdélyben a könyv általában probléma volt, ahogy ma is az – drága és kevés. Néhány nagyobb várost leszámítva kevés embernek volt kevés könyve. Sok könyve még kevesebb embernek volt.