Nem is olyan régen, a falvakban, ahol a felmenőim éltek, az eladó lányokat a ruhájuk és a viselkedésük alapján messziről meg lehetett ismerni. Ők is tudták, mindenki tudta: ahhoz, hogy jó férjet találjanak, bizonyos feltételeknek meg kell felelniük. Volt erre társadalmi konszenzus, jelrendszer, morál. Volt igyekezet és rivalizáció. A legények is hasonló dologban jártak. Például két jó ló sokat nyomott a latba, és az, ha nem iszik. Volt olyan falu is, ahol a szegény fiút jobban kedvelték, mint a gazdagot, mert azzal nem kellett olyan sokat dolgozni...
Eladósorban mindenki volt – egyszer.
Barbie és a barbie-ság nekem arról szól, hogy ebben a mai világban mindenki örökre eladósorban van. Mindenki olyannak akar látszani, hogy a lehető legmagasabb árfolyamon keljen el, és ezért apait-anyait megmozgat, tanul, dolgozik, teljesít, törleszkedik, szimulál. Valójában senki nem meri magát a vásárlóra bízni, mert pontosan tudjuk: a vásárló hülye. Mert a vásárló is bizonyos konszenzus, jelrendszer és morál alapján válogat. Írtak erről százezer oldal szakirodalmat. Meg akarunk felelni, hogy szeressen az anyukánk. És ha nem szeret mégsem, akkor pláné meg akarunk felelni. Nem annak az elvárásnak akarunk megfelelni, amit a rendszer valóban támaszt, hanem a képzelt elvárásainknak. Ez a barbie-ság: olyan akarok lenni, mert azt hiszem, ha olyan leszek, akkor boldog...
Barbie, mielőtt egy szimbólummá vált, baba volt. Az archaikus kultúrákban babát készíteni mágikus tevékenység, a baba nem egy játék, nem egy tárgy, hanem rituális eszköz. A baba a halott. Aki a babát mozgatja, életre kelti. Ez a bábszínház lényege, a túlvilág mutatkozik meg. Mennél élethűbb egy baba, annál jobban hasonlít egy halottra. Amikor a gyermek a babával játszik, életre kelti. Rendszerint egy kedvenc babánk van, aki elkísér a felnőttkorba, már nem tudjuk életre kelteni, de emlékszünk, hogy valamikor ezt tudtuk. Hallgatott a nevére. A nevét mi adtuk neki, pontosabban ő súgta meg.
Mielőtt szimbólummá lett, Barbie egy ilyen baba volt, akit naponta életre keltett a gyermek. Aztán a gyermek felnőtt, és Barbie-t kidobták a szemétbe. Magyarán megölték. Nem a babát ölték meg, hanem a gyereket, akinek kidobták a babáját. A kidobott baba a felszámolt gyerekkort jelenti. Akinek tönkreteszik a gyerekkorát, az nem felnőtt lesz, hanem sérült gyerek marad. Erről is írtak már százezer oldalt.
HAVI DRÁMA felolvasószínház 33. kiadás. Mihaela Michailov: Hogyan győzi le Barbie a világválságot
Fordította: Boros Kinga. Alkotók: Pálffy Eszter, Pálffy Tibor, Monica Ristea, Strausz Imre István, Tompa Klára és Patkó Éva. Támogató: Stúdium Prospero Alapítvány
Hét éve Mihaela Michailov Hogyan győzi le Barbie a világválságot című (Látóban megjelent) szövegével indult útjára a Havi Dráma. Most úgy tűnik, igazán tétje van világválságról előadást csinálni. Színházi módszerekkel dolgoztunk filmes felületen, és ami létrejött, az semmiképpen nem film és nem nevezhető színháznak. Annyi bizonyos, hogy párbeszédre hívó közösséget teremtő előadás született.
Kéthetes próbafolyamat után, a felvétel május elsején készült. Vágás és mindenfajta utómunkálatok nélkül adjuk közre. (A Havi Dráma szervezői)
Barbie a kifosztott gyereknek készült, az elérhetetlen tökéletességet jeleníti meg. Egy civilizációs perverzió tárgya. A gyermek nem életre akarja kelteni, hanem olyan akar lenni. De mivel ez eleve nem sikerülhet, kidobja. És továbbra is olyan akar lenni. Barbie nem hallgat a nevére és nem engedelmeskedik, mert nincs neve. Az ő nevét elrabolták, kiplakátolták, eladták. Ellopták az intimitását. Barbie-t nem szereti az anyukája, ezért ő megpróbál olyan lenni, akit mindenki szeret. Eladó lány, akit mindenki meg akar venni, mindig. Ha férfi, akkor is.
Félreértés ne essék, Barbie is lehet egy baba, akit a gyermek életre tud kelteni. De a felnőtt nem tudja. A felnőttnek ezt kell tudnia.
Erről szólt ez az előadás, hogy vagy tudjuk, vagy nem. Ha nem tudjuk, hiába jár a purdé intenzív angolra.
[Az előadás megtekinthető itt]
