Anyám már tizennyolc éves koromban megjegyezte, hogy onnan tudja, valami nincs rendben nálam, hogy nem írok. Elnagyolt kijelentésnek tartottam, és azóta is ez a vád éri a leggyakrabban részemről: hogy „nagyokat mond”. Tulajdonképpen a posztmodern és anyám, ők ketten váltották ki belőlem ezt az igényt, hogy nagy kijelentéseket márpedig nem teszünk. Közben 18 éves korom óta eltelt 12 év, és 30 évesen egyre inkább igényem van… nos, nem „nagyokat mondani”, hanem inkább beszélni arról, amiről korunkban nem illik. A Látó júniusi számában ezzel kapcsolatban írtam a pátoszról, és arról, hogy úgy látszik, az irodalomnak elege lett a nagy semmiből, amivel a dekonstrukció után maradtunk, és újra kellenek a szavak és a jelentések, újra kell a pátosz. Kell a tét, hogy dübörögjön  a szív olvasás közben, hogy érezzük: múlik valami azon, amit olvas az ember.

Egy, a közelmúlt történelmével foglalkozó, nemrégen bemutatott színházi előadás kapcsán a kritikus hangsúlyosan rákérdezett, hogy vajon lehet-e, szabad-e a társadalmat fájdalmasan érintő, bonyolult és elhallgatott dolgokat esztétizáló megközelítésben tálalni a közönségnek. A kérdés jogos, de talán érdemes tisztázni, hogy mit is értünk esztétizálás alatt.

Őrület zongorát ide felcipelni. Ma helikopterrel tennék, de akkoriban még távol álltunk ettől a lehetőségtől. A sikló már működött, de a megállója messze lent, huszonöt perc gyaloglás. Nyilván szekérrel hozták fel. A lovaskocsi a mai napig szolgálatban áll, az élelmet és a vidám vendégeket is azzal szállítják. A „szőke szépség”-ként számon tartott Haflingerek, ezek az erős alpesi lovak télen sem lazsálnak, az a kedvenc évszakuk, imádják a havat rágcsálni.

A kollégám bejegyzésén gondolkodom. 

Azt hiszem, azt mindenki megérti, hogy annak, aki fegyvert fog, más a morálja és a pszichológiája. De annak, aki elveszíti a férjét-feleségét-gyermekét-szülejét, annak mi a morálja és a pszichológiája?

Akkor én már nem voltam katona. De amikor voltam, pontosan így néztem ki.

Ha fújna a szél, nem volna hangja. A levéltelen ágak közt nesztelen siklana. De a közelben fa sincs. A levegő sem moccan. A felhők egyhelyben lebegnek. A hó puha és néma, mint egy komfortos eutanázia. Egyetlen emlék maradt: az eldőlésé. Semmi gondolat, minden érzet.

A film az indulatok, vágyak, állati ösztönök felszabadulásáért áll ki, valamint kiélésüknek öröméről tesz vallomást. Vannak olyan cselekvések, amiket a társadalom kisebb nagyobb tabunak tekint, viszont az egyénnek hatalmas örömöt és szabadságérzetet tudnak okozni. Ilyen például az, ha fagylaltot Erős Pistával szeretnénk enni...Furcsán néznek ránk, ha ilyet kérünk a cukrászdában, mégis mindenkinek vannak ilyen fajta étel-kombinációi, amiket titokban mer csak elfogyasztani. 

A préda és a vad. Vajon ez a két szerep békében meg tud férni egymás mellett, vagy a vad mindig lecsap zsákmányára? Erre, Carlota Pereda Jönnek a szörnyek! (there will be MONSTERS, 2020) című kisjátékfilmjének öt percében választ kaphatunk.

Most, hogy már nyakunkon a tél, az autóm is téligumikat kapott, és az első hó is megérkezett, korcsolyázhatnékom van. De nem a klasszikus, műjégkorcsolyázásra vágyom, hanem az igazi, vad csúszásra a jégen: gyorskorcsolyázásra, vagy ahogy hívtuk a nyolcvanas évek elején: futókorira. Gyerekkoromban számomra ez volt az egyetlen, a rendszer keretei között igazán élvezhető téli sport, az abszolút szabadság.

A 28. Alter-Native Filmfesztivál versenyprogramjának egyik filmje az Oscar-díj jelölt M. Tóth Géza Gyufák (Matches) című tárgyanimációja volt. A KEDD stúdió kisfilmjének látványvilága annyira lekötött, hogy sem a szövegre, sem a feliratra nem tudtam koncentrálni. Hiába kerestem rá később az interneten, hogy újranézzem, csak az előzetesét találtam meg. Szóval nem fogok tudni olyan részletesen-elemzőn írni róla (ahogy arra stréber magamat ismerve számítottam volna), hanem lelkesen kalimpálva, csillogó szemüveggel mondom, hogy ezt meg kell nézni. Mert ez a film újra gyermekké varázsolt engem.