Anyám már tizennyolc éves koromban megjegyezte, hogy onnan tudja, valami nincs rendben nálam, hogy nem írok. Elnagyolt kijelentésnek tartottam, és azóta is ez a vád éri a leggyakrabban részemről: hogy „nagyokat mond”. Tulajdonképpen a posztmodern és anyám, ők ketten váltották ki belőlem ezt az igényt, hogy nagy kijelentéseket márpedig nem teszünk. Közben 18 éves korom óta eltelt 12 év, és 30 évesen egyre inkább igényem van… nos, nem „nagyokat mondani”, hanem inkább beszélni arról, amiről korunkban nem illik. A Látó júniusi számában ezzel kapcsolatban írtam a pátoszról, és arról, hogy úgy látszik, az irodalomnak elege lett a nagy semmiből, amivel a dekonstrukció után maradtunk, és újra kellenek a szavak és a jelentések, újra kell a pátosz. Kell a tét, hogy dübörögjön a szív olvasás közben, hogy érezzük: múlik valami azon, amit olvas az ember.