(A) Ami ugyanazzal egyenlő, az egymással is egyenlő.

(B) Ennek a háromszögnek a két szára ugyanazzal egyenlő.

(Z) Ennek a háromszögnek a két szára egymással is egyenlő. 

(Lewis Carroll, What the Tortoise Said to Achilles. MIND, 1895. Mekis Péter fordítása.)

A carrolli matematika az irodalom axiómáit feszíti, s velük együtt a nyelvét, a fordításét is. A mondatköröket nehéz úgy átkapcsolni, hogy az angol szöveg magyar nyelven is értelmezési dimenziókat nyisson. Nehéz megtalálni azt a görgető ritmusjátékot, amely pontosan visszaadja Carroll felnőtt-gyerek hangon írt alaplüktetését. Az egyenlőszárú háromszögek logikája az olvasó magánvilágában is érvényesülhet, az egyenlőség kérdése felveti: hogyan lehet másokkal egyenlőnek lenni, ha magunkkal sem tudunk mindig egyenlővé válni?

Nyelvi szinten: hogyan lehet két különböző beszélőnek ugyanarra az értelmezésre eljutni, ugyanazt az üzenetet desztillálni a hangzó mondatból? Egy-egy hang félrehallása a lényeget formálja át. Önmagát feszegeti mind a fizikai világ, mind a képzelet, a nyelv pedig ugyanolyan képlékeny és képtelen, mint amilyenek Alice kalandjai Csodaországban. Kosztolányi fordításában kunkorodik a szöveg, visszamutat önmagára, kiemeli elcsúszási lehetőségeit. A félreértett szavak párhuzamosan lehetséges történeteket engednek meg. Ha Alice valamit másképp értene, vagy éppen, ha valamit pontosan ugyanúgy értelmezne, mint azok a beszélők, akikkel kalandja során találkozik, más irányban haladna tovább a történet is. Az értések mint rétegek egymásra tevődnek, vagy épp elválnak, és ez a nyelvi dinamika egy olyan játék, ami a kommunikációt élet- és életútformálóvá teszi.

De lehet-e egyáltalán ugyanúgy érteni valamit? A délutáni teázás, a hat óra, az Egér, a glaszékesztyű nem jelentheti ugyanazt minden beszélő számára. Emiatt pedig helye és tere lesz a kognitív disszonanciának. Carroll úgy görgeti előre a nyelvi világot, hogy a megértéshez pont a félreértés vezessen.

„– Ó, az én történetem kacskaringós, tarka és bús. [mondta az Egér]

– Hát a farka csakugyan kacskaringós – mondott Alice, aki ezt a szót, hogy tarka, úgy értette, hogy farka –, de mért volna bús?” (34.)

Molière január 15-én lett volna 400 éves. Nem ezen a napon született, de ez megkeresztelésének bejegyzett dátuma. Apjától örökölt foglalkozását, az udvari kárpitosmesteri címet, hamar a színházi mindenes szerepére cserélte. Így született meg immár másodszor Jean-Baptiste Poquelin, és lett belőle Molière, az egyszemélyes színház: drámaíró, színész, rendező, akit a színháztörténet a modern komédia megteremtőjének tart. C´est rien – mondaná talán a maga szerénységével.

Akkor még volt igazi tél – bezzeg. Akkor még minden igazi, egyedül a szocializmus volt létező. Vagyis a szocializmus Magyarországon volt létező, Romániában pedig eredeti – original. Általános is volt, meg nemzetközi, mint ma a kapitalizmus és a nacionalizmus. Valójában mindig egy nemzetközi paradigma kellős közepén élünk, ha tetszik, ha nem, ha értjük, ha nem, többnyire nem. Nagy nemzetközi paradigma közepén élni jó. A szélén már nem annyira, kimaradni belőle viszont egész kellemetlen dolog. Röhögnek a szomszédok, hogy miközben ők szállnak elfelé, mi nem, mi ott maradunk lent a szutykos talajon. Mindig ez a hülye verseny! Nem elég felaprítani a fát, de többet kell, mint a szomszéd, vagy hamarabb, gyorsabban. Ha ez nem lehetséges, akkor olcsóbb fa kell, amelynek ugyanakkora fűtőértéke van, esetleg nagyobb, viszont mi kevesebb munkával és ráfordítással állítottuk elő, és nem fáradtunk el. Zöld fa kell ma már, például, zöld, és mégse legyen nyers...

Élesztő emberek – ez jut eszembe a Bretter-nemzedék tagjairól. Olyan emberek, akik egy nagy pedagógus, egy jelentős gondolkodó asztalánál ülhettek, vele sétálhattak, így tanulhattak gondolkodást és kételyt mindennel szemben. 

1.

Apám halála után hetekig rettegtem, hogy megszólal a telefonom és az ő neve jelenik meg a kijelzőn. Attól, hogy apám felhív a túlvilágról, még az után is féltem, hogy láttam az ékszerdobozomnál nem nagyobb urnát, a tetején csipkével, benne Imre János poraival.

Az apai ág mára feledésbe merülő tájait boszorkányosan burjánzó rokoni viszonyok festették olykor pazar, máskor egészen hétköznapi látvánnyá. A számomra is látható része tíz éven keresztül haldoklott. Apám volt az első, nem kell a Dunának menni, kicsileányom, mondta. Csak neked mondhatom el, gondol itt az anyjára, a nagyanyámra, akinek nem mondhatja, nekem viszont igen, hogy „karácsonyra már nem leszek”. A halál akkor már ott van velünk, rátelepszik a tisztaszobára, a romlás baljóslatú lehelete meg-megérinti a nejlonzacskókba csomagolt plüssöket. Mintha körénk vésték volna a sötétséget, nyomasztó az éjszaka. Odakint nagyapám horkol, nagyanyám csendben van. Arra gondolok, hogy talán nem is alszik, egy anya sosem alszik, főleg, ha odabent a fia haldoklik. Apám a betegségével együtt belenehezül a sötétbe, nem emlékszem, hogy odakint fénylene a Hold, csillagok sincsenek. Nem kell a Dunának menni, mondja, és furcsa ezt hallani. Nálunk a Maros folyik, nem a Duna, az ott Magyarországon van, amely ország ugyanazért közeli, amiért idegen: ott lakik az apám. Úgy képzelem, hogy karácsonyig még nagyon sok van, addig még vissza fog menni, leél egy életet, és a halál továbbra is csak egy szó marad.

Épp infó (digitális kultúra) házi feladatot készítek a gyerek helyett, elmúlt éjfél, tizenkettőt ütött az óra, nem is óra az, hanem a templom harangja, elég rendes tőle, hogy éjfélkor is ugyanakkora hangerővel tudja az ütemet verni. Vele ellentétben én nemhogy éjfélkor, de már este tízkor meglehetősen haloványan ütögetem saját ritmusomat, de ma kivételt kell tennem, mert ugye ott a házi, és nincs mese, reggel nyolcig fel kell töltenem. Legyen ma is szilveszter! - megoldok én mindent, csak ez a prezentáció ne lenne, ami 32, leírva harminckét feltételnek kell teljesülnie, hogy a tanár elfogadja azt. Pionír becsületemre esküszöm, hogy mindent elolvastam arról, hogy kell ezt a prezentációt elkészíteni, de én se értem: hogy akkor hogyan valósulhat meg a zöld átmenet a sárgába egyik diáról a másikra kapcsolva? Nem jó, ha maga a feladatleírás érthetetlen. A gyereknek adok igazat: ha én nem értem, ő hogy érthetné, bár ő talán már sokkal többet tud, ért, mint én.

Van egy falu Romániában, magyarok ott már nem igazán laknak, bár született ott híres ember, szobra vagy emléktáblája nincs, nem is ő a fontos. Abban a faluban az ötvenes évek elején volt egy aratósztrájk, a parasztok a kollektivizálás vagy a beszolgáltatás iránti nemtetszésüknek adtak hangot. A rendőrök közéjük lőttek, meg is haltak többen. Mi történt ezután, nem tudom, de az én gyerekkoromban már nem számított valamire való családnak az, amelyiknek magasrangú tiszt nem volt a tagja – igen, annál a szervezetnél. A falusiak megértették, hogy hol van az erő, a hatalom és a pénz. Ez utóbbi nem volt akkor ilyen fontos, mint ma, de tudták, hogy az lesz, nem is csalatkoztak. Ismertem embereket onnan - magasrangú tiszteket nem, csak rokonokat – és beláttam, ma is belátom, hogy sosem tudtam elmondani nekik: a rossz oldalon álltok. Ceaușescut szolgálták, magyarán szólva. Akkor az volt a rendszer. Mindig van rendszer. A szolga mindig a jó oldalon áll, az alkalmazkodó, az opportunista, és amikor vált a rendszer, akkor ő is. A balek szokott ellenállni.

Amikor bevállaltam a többórás utazást (hetente egyszer oda vonattal és egyszer vissza repülővel) kereken tíz hónapig, nem az utazhatnék hajtott; a helyzet hozta így, amibe belelavíroztam magam. Szerettem volna azt az ösztöndíjat, mert szinte minden munkámnál nagyobb kihívás volt, így az előttem álló időszak emberileg is szakmailag is ígéretesnek tűnt. Egyetlen kérdőjel maradt csak: a célállomás, azaz Bukarest. Hogy bejön-e nekem? És én neki?

Romsics Ignác egy portréinterjúban élete legnagyobb szerencséjének nevezi, hogy könyvet adtak a kezébe. Olyan magától értetődőnek tűnik, nem? És közben mégsem az. Én azért nem fogalmaztam meg így soha, mert talán túlzás nélkül elmondhatom, hogy a könyv, az olvasás olyan volt nálunk, mint az oxigén. Az élet alapja, feltétele és körülményektől független velejárója. Anyám nem hobbiból olvasott, ő egyszerűen csak élt és olvasott. A kettő egy volt. Engem pedig nem tanított meg olvasni, a hagyományos értelemben legalábbis, hanem adott egy életet, és azzal együtt a könyvet. Az írott szó nem az élet mellett helyezkedett el, valamiféle külső többletként, hanem az élet húsa és vére volt. És ahogy az élet alakult, úgy alakult vele az olvasásom is, mindegyre új és új rétegekben ki(b)omolva, nyílva, hullámozva és áramolva.