Ha az ember az időt szeretné megérteni, vagy legalább kezdeni vele valamit, akkor olvasson Thomas Mannt és/vagy Proustot. Békeidőben ez így rendben is van, csakhogy egy több mint egy éve tartó pandémiában már nem feltétlenül elég az, amit Hans Castorppal közösen felfedeztünk az idő jellemrajza kapcsán. Az egykori nagy felfedezések, rádöbbenések erejüket vesztik, amikor az idő felfedi arcának járványtól barázdált rettenetes-érthetetlen oldalát, és az ember joggal érzi, hogy az eddigi megértése illúzió volt csupán, és a legkevésbé sem érti az idő természetét.

Vannak fotók, amelyeket az ember minden további nélkül a sajátjainak fogad el, vagy mert ő is elkészíthette volna, vagy mert magára ismer. Amikor először láttam ezt a képet, azt hittem, hogy ez annak a falunak éppen az az utcája, amelyben felnőttem. A tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy a fehér házon az ablakok nem éppen olyanok, és hiányzik egy öreg fa a másik ház elől. A többi stimmel. Ilyen volt.

Az az igazság, hogy bármilyen irodalmi folyóiratról legyen szó, mindig a „hátsó traktussal” kezdem az olvasását, a tartalomjegyzékből is először azt mazsolázom ki, hogy milyen elméleti szövegek, tanulmányok, esszék, recenziók kerültek bele, s utána fordulok a szépirodalom felé. Másnak valószínűleg más a stratégiája.

A Látót szintén lehet nézni innen is, onnan is.

Versek, amiket tanultunk vagy tanulhattunk volna középiskolában. Kötelezők és nem kötelezők. Találkozások, vonzások, fordulópontok. A Költészet Napja alkalmából a Látó szerkesztői a számukra emlékezetes, meghatározó, fontos versélményeiket elevenítik fel a középiskolai évekből.

Van úgy, hogy egy szöveg hozzám szegődik. Ilyen a Kasimir és Karoline, Ödön von Horváth drámája. Már első olvasásra zavarba ejtett a kifürkészhetetlensége, szarkazmusa, fanyar humora. Ha van férfias szöveg, hát ez az. Egyszerre van meg benne például a női emancipáció dicsérete és ítélete. Amikor a női szereplők – egy férfi által nőinek elképzelt logika mentén dacból, dühből, sértettségből, vagy csak úgy – döntenek. A férfiak pedig ennek a másfajta logikai elveken nyugvó gondolkodásnak a vesztesei vagy nyertesei, ahogy persze a nők is. Szerzői részrehajlás kizárva. Szóval, ennyire talányos ez a szöveg.

Ha kérdezik, európaiak vagyunk mindannyian. Hiszen Európában élünk, szoktuk mondani. Aztán próbáljuk is rögtön megmagyarázni, hogy milyen az európai ember. Keresztény kultúrájú? Vagy zsidó-keresztény? Ilyen? Olyan? Ilyen-olyan? Semmilyen? Magyar? Román? Német? Francia? Egyéb? Legmesszibbre talán mégis József Attila jutott a meghatározással hajdanában, amikor azt mondta Thomas Mannról: „fehérek közt egy európai”. Szóval még nem is feltétlenül fehér? Vagy nem elsősorban fehér? Lehet értelmezni ezt a definíciót, de nem fog sikerülni. Európainak lenni minden bizonnyal éppen azt jelenti, hogy lehetséges az identitások békés együttélése, összefonódása, átjárása, egymásba olvadása, elkülönülése, majd összeilleszkedése ismét, vagyis Európa: empátia a másik ember iránt, beleérzés, belehelyezkedés, tolerancia. Folytathatnám a legmegfelelőbb kifejezés keresését, de nem érdemes, mert nincsen legmegfelelőbb kifejezés. Igen, ez az európaiság lényege, hogy nincsen rá legmegfelelőbb kifejezés, és ne is legyen! Idézetek vannak, ismét József Attilához kell fordulnom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Így igaz. Milyen görcsös, milyen nevetséges, milyen keserves úgy élni, hogy nem tudsz kilépni a magad identitásából egy pillanatra sem, csak magyarként vagy románként, csak hívőként vagy ateistaként, csak jobb- vagy baloldaliként látod a világot szüntelen. Milyen nehéz állandóan elfordulni azoktól, akik máshonnan, másképpen látják ugyanazt, amit mi is. Emberként is nehéz ez, empátia nélkül élni, hát még íróként! Tulajdonképpen nem is lehet.

Gyerekkorom óta viszolygok az állami ünnepektől, megvan erre minden okom. Amióta csak eszmélni kezdtem, azt látom, hogy az Állam egy gondatlan rossz gazda. Nem az Állam gazdái és haszonélvezői rosszak, mert közöttük is van tisztességes. Az sem igazán érdekel, hogy mire költik a köz pénzét. Nekem speciel a légvédelmi rakéták és a szuperszonikus vadászgépek kimondottan tetszenek. A katonai pompa viszont nem. A katonai pompa győzelemről szól, és arról, hogy az igazság mellett szállunk síkra. Ha elveszünk is mind egy szálig, az igazság megmarad, az neki a természete. Az igazság ellensége is el fog veszni, természetesen – remember.

Igazán felemelő volt, amikor Joe Biden amerikai elnök beiktatásakor a huszonegy éves Amanda Gorman elmondta The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) című költeményét. Amiről szavalt, az volt az igazi Amerika. És hogy ő szavalt éppen, egyszerre volt tiszteletadás a feketéknek, a nőknek, a legfiatalabb nemzedéknek és persze a multikulturalizmusnak is! Micsoda telitalálat, gondoltam, néhány percbe ilyen hitelesen ennyi mindent belesűríteni. Így gondolom utólag is. De bevallom, Amanda Gorman verseinek holland utóéletéről olvasva a híradásokat, némi üröm is vegyült az örömbe. Ugyanis, miután egy holland kiadó felkérte erre, a joggal kapóssá lett fiatal szerző maga választotta ki verseskönyvének tolmácsolására a nála valamivel idősebb, huszonkilenc éves, Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveldet, aki rögtön el is vállalta a feladatot. Eddig minden szép, minden jó. Aztán a holland fordító visszalépett. Ugyanis egy Janice Deul nevű újságírónő és emberjogi aktivista tiltakozó cikket közölt, hogy a kiadó miért nem keresett olyan fordítót, aki spoken-word művész, fekete és nő, akárcsak Amanda Gorman. „(...) elszalasztott esély volt Marieke Luca Rijneveldet választani erre a feladatra. Ő fehér, nonbináris, és nincs tapasztalata ezen a téren (...)” – írta. (A gyengébbek kedvéért: nonbináris, aki valamilyen okból nem sorolja magát sem a nők, sem a férfiak közé.) Ahogy ilyenkor lenni szokott, Janice Daul véleményéhez gyorsan csatlakoztak mások is, és a fordító visszaadta a megbízatást, a kiadó pedig tovább próbálkozik.

Magyarország kormánya 2020. március 11-én hirdette ki a járvány miatt a vészhelyzetet (fatális dátum: ekkor volt 2011-ben Fukushima is, és még korábban, a nyolc és fél év után befuccsolt házasságom évfordulója is), másnaptól az online térbe kényszerültünk mi is a szegedi bölcsészkaron, mint minden egyetem, két nappal később a közoktatás is, és négy nappal később lezárták a határokat. Soha nem tapasztalt intézkedések voltak ezek, amelyek – a járvány észak-olaszországi hírei után – félelmetesek voltak. Én annak az első, március 15-es hétvégének jó részét azzal töltöttem, hogy búcsúlevelet írtam a gyerekeimnek arra az esetre, ha meghalnék a járványban, és a lakásnak egy olyan zugában helyeztem el, ahova tudom, hogy első dolguk lesz benézni, ha valóban meghalok. Érzelmileg egy feneketlen mélypont volt ez nekem. Aztán persze kicsit felengedett az egész – jött a kenyérsütés, az online koncertek, a szobakertészkedés, és nyáron egy hét Balaton is sikerült. Majd a második hullám, s most a harmadik, lassan beleszokunk, bár ki tudja még, mi lesz ezzel a brazil mutánssal, amelyet (tegnapelőtti hír) már kimutattak Romániában és Ausztriában is.

Amikor szétfutott a hír, hogy előkerült egy ismeretlen József Attila-vers, izgatottan nézegettem én is a kézirat fakszimiléjét a különböző online fórumokon: „Ezért üldögélek / a világban // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szívemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok”. Semmiképpen sem kidolgozott vers, inkább versvázlatnak vagy sebtében feljegyzett ötletnek tűnik ez az 1935-ös keltezésű szöveg, fölötte nyilván a költő pszichoanalitikusára utaló cím: Edit. Kicsit édeskés, gondoltam, viszont állandó értelmezési kényszerem becsapott, az utolsó szót egyből félreolvastam, így: „kedvesem mosolygott”.