A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Markó Béla: Százból a negyven

Jánosházy György 100

2022. június 20. - 1...1

Majdnem két esztendő telt el úgy, hogy a különböző nyilvános rendezvényeken maszkot kellett viselnünk, de többnyire még az utcán, sőt, a különböző munkahelyeken is, bár néhányszor felszusszanhattunk rövid időre, aztán jött az újabb hullám. Ma már egész verseskönyvek vagy esszégyűjtemények szólnak a világjárvány tapasztalatairól, hogy miképpen változtatta meg az életünket a maszk. Én is többször írtam erről, hiszen nemcsak az emberi kapcsolatok új dimenziója, a virtuális világ felerősödése, az úgynevezett online kommunikáció késztetett minket közösség és egyén viszonyának átértelmezésére, hanem a tényleges, fizikai együttlét is megváltozott a maszkviseléssel. Akit eddig arcvonásairól ismertünk fel, most a nézéséből, esetleg a járásából kellett azonosítanunk. Végül is a kezdeti tétovázás után, legalábbis nekem, meglepően könnyű volt a maszk mögötti embert felismerni, igaz, a mentegetőzés is egyszerűbb volt, ha mégsem sikerült.

908.jpg

Most utólag viszont azt is végig kellett gondolnom, hogy minket valójában nem ez a szűk két év, hanem az 1989 előtti évtizedek szoktattak hozzá az álorcás léthez. A diktatúrák ugyanis mindig mindenkire maszkot kényszerítenek. Még a nyelvet is csak egyféleképpen használhattuk nyilvánosan. Példának okáért kötelezően elvtársnak szólították egymást olyan emberek, akiknek nem sok közük volt egyébként a kommunista ideológiához. Előveszem Székely János nekem küldött leveleit még középiskolás vagy egyetemista koromból, és íme, a megszólítás: „Kedves Markó elvtárs”. Jaj! A válaszlevelek nincsenek meg, hiszen akkoriban még kézzel írtam, de meglehet, azok is így kezdődtek: „Kedves Székely elvtárs”. Bizony, nem két évet, hanem több mint negyvenet tartott az a maszkviseléses kor, és hát kinek-kinek úgy kellett elrejtőznie a maszk mögé, hogy közben megőrizze önmagát, egyenruhában se váljék katonává. Csak egy olyan kis szerkesztőségben is, mint az egykori Igaz Szó, másfél évtized alatt, 1976-tól 1989-ig hány meg hány túlélési stratégiát láthattam. Persze nem csupán túlélésről volt szó, hanem arról, hogy miképpen lehet értelmes értelmiségi létet élni egy értelem- és értelmiségellenes diktatúrában. Ahány alkotó, annyi stratégia. Volt, aki megpróbált állandóan mozgásban lenni, hogy ne érhesse el a hatalom golyója. Volt, aki visszautasított minden stallumot, hogy hátha így erkölcsös maradhat. Volt, aki éppen ellenkezőleg, stallumra áhítozott, nélkülözhetetlenné akarta tenni magát, kiszolgálta a hatalmat, és amire észrevette, már semmi sem volt a maszk mögött, csak újabb meg újabb maszkok.

0749000161884p.JPG

Volt aztán Jánosházy György, aki szerteágazó műveltségét, műfordítói tehetségét, színikritikusi igényességét, művészettörténeti jártasságát, kiváló zeneértését a megbízható, pontos lapszerkesztő maszkja mögé rejtette, de úgy, hogy néhány mondatából, akárcsak járványkor az eltakart arcot egy szempár villanásából, mindenki felismerhette műveltségét. Írók, színészek, festők, zenészek különös világában úgy mozgott, olyan otthonosan és idegenül, mint örökké lázongó, néha lázadó bohémek közt egy skatulyából előhúzott arbiter elegantiae. Tudásával sohasem hivalkodott, talán nem akarta ő sem kihívni maga ellen a sorsot. Álcázásul a hivatalnoki létet választotta. Nagy szerencséje volt vele annak idején az Igaz Szónak, hiszen főszerkesztő-helyettesként muszáj-időkben még a muszáj-szövegeket is próbálta nyelvileg elfogadhatóvá tenni. És hát nem csak ennyi: sokszor hajlandó volt a főszerkesztői vagy annál is felsőbb akaratot megkerülni, netán szembemenni vele, ha úgy látta, érdemes megmenteni egy szöveget, egy rendezvényt, egy embert. Nem volt a szó szoros értelmében ellenálló, mégis ellenállt a rossznak. Nála tapasztaltam, hogy a kultúra lehet menedék: megmenthet a romlástól. Shakespeare-hez menekült, katalánokat is fordított. Néha nevetek sok mai katalán-szakértőnkön, hogy Jánosházy már annak idején náluk jobban ismerte a katalánokat. Nem folytatom, végül is az életrajzi adatok kikereshetők a Wikipédián.

Amit viszont nem győzök ismételni: hogy az igazi kultúra a maszk mögött is érvényesül, rejtőzködésre késztető korokban is meg lehet találni a modus vivendit. És legalább ennyire igaz az is, sajnos, hogy vereséget talán nem szenvedünk, veszteség nélkül viszont mégsem lehet túlélni egy diktatúrát. Mert a tehetség a maszk mögött sem vész el valóban, a diktatúra mégis mindig elrabol tőlünk valamit. Jánosházy Györgytől például azt, amit ő talán a legfontosabbnak tartott sokszínű munkásságából: a költészetet. Gondolom, hatalmas kiábrándulás és a költészet hatalmas tisztelete kellett ahhoz, hogy több mint negyven évig ne írjon verset, vagy legalábbis ne közöljön. De azt hiszem, nem is írt. Szinte el is felejtettük, hogy költő. 1947-ben jelent meg verseskönyve: Az őrült nagyúr jármában. Amint a cím is mutatja, erős Ady-remineszcenciák voltak benne. Utána aztán semmi.

janoshazy-gyorgy-470x260.jpg

Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig, amikor egymás után adja ki szonettkönyveit, mintha átszakadt volna egy gát. Gátlásnak is mondhatnám, de nem az persze. Minden bizonnyal a műfordításban is meglelte önmagát – de még mennyire, tessék elolvasni Shakespeare-fordításait, nemcsak a drámákat, hanem a szonetteket is -, viszont egyvalamiben nem akarhatott kompromisszumot kötni semmiképpen: saját költészetében. Annál pátoszosabban szerethette a verset, mintsem azt kockáztassa, hogy valaki is szolgálatra kényszerítse őt költőként. Inkább azt a látszatot keltette, hogy elhagyta az ihlet, nem tud már verset írni. Így képzelem. Sokat beszélgettünk, de erről sohasem. Negyven éven át képes volt hallgatni költőként. Ez csodálatos. És borzasztó. Ne kívánjunk magunknak semmilyen diktatúrát! Olvassunk bele időnként Jánosházy 1989 utáni szonettjeibe, amelyek mintha ott folytatnák a költészetét, ahol 1947-ben abbahagyta, sőt, akár Petrarca korába is visszavisznek minket ezek a már-már archaikus nyelvezetű, hol rezignáltan derűs, hol élesen kritikus, de mindig érzelemmel telt versek. Mennyi-mennyi tanulság! Szabadulóművészek voltunk mindannyian abban a szerkesztőségben. Kinek sikerült, kinek nem. Neki igen. 1989 decemberében, amikor az addigi főszerkesztők és főszerkesztő-helyettesek többsége eltűnt a süllyesztőben, Jánosházy György természetesen a Látó főszerkesztő-helyettese maradt nyugdíjazásáig. És végre ismét költő lehetett. Kilencvenhárom évet élt. Most lenne százéves.

(Fotók: Jánosházy György a Látó-nívódíj átadóján; Jánosházy György Biluska Annamária színművésznővel. Források: lato.ro, Játéktér)

Fehér Imola: Játszótársak

Játsszál szépen, gyermekem! – hangzik el gyakran a szülők szájából. De hogy hogyan játsszon a gyerek a társával, azt nem mindig tanítjuk meg jól, s ez felnőttkorban, társas kapcsolatban visszaüthet. Ez futott át az agyamon a Játszótársak című egyórás előadást nézve, melyet Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila színművészek hoztak el nekünk egy turné keretén belül március 19-én Szatmárra, az Iparosotthonba. A két remekül eljátszott játszótárs pedig nem volt más, mint Kosztolányi Dezső és felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona.

Tovább

Nótáros Lajos: Látványszépség minimál szürreálban

A Szegedi Pinceszínház – Aradi Kamaraszínház Az élő holttest c. előadásáról

Kezdjük a címmel. Hogy, esetleg, értelmet nyerjen...

Valamikor az elején, van annak már legalább tizenöt éve, sokat beszélgettem Tapasztó Ernővel arról, hogy milyen is legyen az Aradhoz köthető magyar nyelvű profi színjátszás, amelynek újraindításán már jó pár éve próbálkoztunk akkoriban. Két fogalommal gurigáztunk hosszasan, s megegyeztünk, hogy ezek azok, amelyek leginkább leírják Tapasztó elképzelését a színházi előadás mibenlétéről.

Minimál szürreál

 Úgy élni, mintha

Még délután keresztre

Feszíthetnének

Legyen látvány, de nem akármilyen, ez ugyanis a válságban lévő színjátszás egyik menekülési útja, még akkor is, ha ez engedményt jelent a könnyed szórakoztatásnak. Éppen ezért, ellensúlyozandó, legyen valami fura elrugaszkodottság, emelkedettség, valami az önfeláldozás határán, amely különösségével megfog és fölemel, de még valamilyen formában megmarad mégis a közízlés talaján.

277711879_1650506745307947_6711605776718590568_n.jpg

A figyelmes olvasó talán már rá is jött, hogy ebben a megközelítésben nem a szöveg a fontos. Legfeljebb alap, amelyből kiindulva, elkalandozhassunk valahová, ahol itt és most az alkotók örök válsága tanyázik éppen.

Nem tudom, mennyire segítenek a kezdő gondolatok abban, hogy az olvasó elképzelje Tolsztoj Élő holttestének előadását Tapasztó Ernő rendezésében és az Aradi Kamara, valamint a Szegedi Pinceszínház alkotói együttműködésében.

Segítek. A szöveg valójában egy átdolgozás – Nagy András munkája –, és a lehető legnagyobb mértékben hagyja faképnél Tolsztojt. Ez önmagában nem is oly nagy baj, hiszen a Zhivoy trup az író halála után került felszínre. Tolsztoj, akit inkább nagyregényei és nem drámái tettek híressé, ahogy ez később kiderült, nem volt megelégedve az eredménnyel, még dolgozott rajta, nem tekintette tehát befejezettnek. Igen ám, de Nagy András szövege jóval mögötte marad az eredetinek, miközben messze el is távolodik tőle, ami mégis megmarad, az legfeljebb az alapszituáció: a korhely Fegya, aki elhagyja feleségét, Lizát, a cigány Mása rajongását élvezve, s megrendezi saját öngyilkosságát, hogy barátja és az asszony régi hódolója, Viktor – véletlen egybeesés – feleségül vehesse az elhagyott feleséget.

Innen indul Tapasztó – aki érezhetően magára talál Fegya meghatározatlanságában és kiismerhetetlen döntéseiben –, a szöveget tovább nyesegetve, a hangsúlyt, ahogy az elhangzottak alapján várható, a látványszépségre és a még érthető, elfogadható és többé-kevésbé élvezhető szürrealizmusra helyezve. Hogy kezdjük érteni is: elképzelésében egy pokoli menyegzőn járunk – ott vagyunk mindannyian, a nézők hosszú asztaloknál ülnek, előttük poharak és bor, a szünetben pedig pörköltet fogyasztanak –, a kis színpadon háromtagú szabadkai kötődésű zenekar kíséri az oroszul (szerbül?) éneklő primadonnának álcázott párkát, szinte kommentálva az asztalok között és alatt, esetenként az asztalok lapján zajló lazán és véletlenszerűen összefűzött jeleneteket.

Kétségtelen, az asztaloknál ülő és borozgató nézők az első részben meglepetten élvezik a lakodalmi mulatságot – alcímként szerepel a műfaji besorolás –, aztán a másodikban, a pörkölt elfogyasztása után, láthatóan elbizonytalanodnak. Hogy aztán a vége kárpótolja őket, még akkor is, ha nem teljesen értik, miről is van szó tulajdonképpen, ki halt meg, ki maradt életben, mert az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a mulya Viktor legyen az egyetlen életrevaló, vagyis közénk való szereplő. Ekkor ugyanis a halottá maszkírozott társaság felköltözik végre a színpadra, hogy a megállás nélkül dalolászó sorsistennő mellett nagy operettszerű (tehetségkutató díjkiosztó?) finálévá merevedjen, miközben a nézőtéren egyedül, egészen pontosan a nézőkre maradt Viktor végre nyugodtan kortyolhasson a vodkás üvegből.

277685992_963098301073517_9192765615999118069_n.jpg

Ilyen és hasonló bizonytalanságokban érhetők tetten Tapasztó koncepciójának buktatói, melyek alapvetően onnan származnak, hogy a rendezés alapelemként kezeli az improvizációt. Nem csupán a színészekre vonatkozik ez, akik a különleges helyzetbe hozott nézőket természetesen a játék részeként kezelik – egyébként remekül csinálják –, hanem a spektákulum egészére. Minden előadás más, helyszíntől, nézőktől függően alakul, elvégre színház az egész világ, játszunk tehát, ne fontoskodjunk.

Ott, ahol az aradi bemutató zajlott, a Jelen-ház nagytermében, a valóságos lakodalmi és egyéb mulatságok színhelyén, szinte magától érthetővé válik ez a tényszerű tálalás, egészen más kérdés – manapság, a színházi kísérletezések fénykorában, talán okafogyottnak tűnhet –, mennyiben kezelhetjük Tapasztó spektákulumát Tolsztoj-adaptációként. Más szóval, mennyi maradt Tolsztojból az előadásban?

A legnagyobb meglepetés, hogy a magyarul teljesen átírt és megtépázott szöveg ellenére, elég sok. Arról már nem is beszélve, hogy a napjainkban zajló orosz–ukrán háború külön aktualitást ad annak a bizonyos nagy orosz léleknek, amelyről annyit beszélünk, és annál kevesebbet tudunk. Tapasztó – mert valójában így a pontos – Élő holtteste, talán éppen a rendezés megfoghatatlan és finoman hatásvadász öntörvényűségének köszönhetően, szinte észrevétlenül elvisz minket oda, ahol a dolgok törvényszerű meghatározatlansága egyszerre lehetővé és lehetetlenné tesz bármit, elmosva akár a jó és a rossz között meghúzódó végtelen senkiföldjét is.

És, természetesen, a megkülönböztetést élő és holt között.

(Fotók: Doru Gombos)

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Az élő holttest. Lakodalmi mulatság két részben. Szegedi Pinceszínház – Aradi Kamaraszínház. Szereplők: Fjodor (Fegya) Protaszov: Jászberényi Gábor; Lizaveta Andrejevna Protaszova, a felesége: Kancsár Orsolya; Anna Pavlovna, Liza anyja: Balogh József; Szása, Liza testvére: Sebők Maja; Viktor Karenyin, régi barátjuk: Gulyás Hermann Sándor; Arja Andrejeva, Viktor anyja: Büky Bea; Artyemjev, intrikus és kocsmatulajdonos: Nagyhegyesi Zoltán; Mása, cigánylány: Kálmán Zsófia; Vizsgálóbró: Varga Bálint. Zenekar: Tapasztó Alexandra; ének: Barity Zorán, Juhász Gábor, Ölveczky Tamás. Rendező: Tapasztó Ernő. Bemutató: Szeged, 2021. november 4.

Fehér Imola: Most ki a féreg? Én vagy te? (avagy egy vakonddal kell ütközni, hogy láss)

A szatmárnémeti Havi Dráma Kárpáti Péter Én, a féreg c. előadásáról

Kafkás átváltozás(sokk)on mehettünk keresztül, ha március 9-én vagy 11-én beültünk az Ács Alajos Stúdióba Szatmárnémetiben. Keresztes Ágnes újabb Havi Drámát álmodott meg, és jobban nem is időzíthetett volna.

2022_03_07_0018_1.jpg

Tovább

Fehér Imola: Hazatért Harag György

Szatmáron társulatot neveztek el róla. Emléke sokak szívében és lelkében tovább él. Korszakalkotó zseni volt, egy örökké megújuló, játékos ember. Az elmúlt hétvégén, szombat este (február 26-án), 52 perc erejéig a játék valósággá vált. Egy álom valóra válásáért tenni akaró, lelkes emberek szövetkeztek szorgosan a színfalak mögött. Jótékonysági rendezvénysorozat része ez az alkalom, amelyet a Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia szervezett. Összefogtak, hogy segítsenek. A Noe Partium Egyesület Löchli Tünde utolsó nagy álmának valóra váltásán dolgozik. Tündérhon épül Mikolában, Románia első bárkaotthona.

274749837_377070427214226_507109721194434949_n.jpg

Tovább

Fehér Imola: Harag nélkül nincs Raszputyin

Jegyzet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásáról

És Sardar Tagirovsky nélkül sincs. És Szőcs Géza nélkül sem. Valahogy kellett e bűvös hármas, hogy színpadra kerüljön egy minden nézőt bevonó, időkapszulába zsugorító, torokszorító darab.

szme191002-53.jpg

Tovább

Nótáros Lajos: Rudolf Hess és az ő tízparancsolata Aradon

Természetesen közhellyel kezdem, már a természetesen is az volt.

Arad marad, szól a II. Józsefnek tulajdonított mondás. Eredeti jelentése - a várost nem költöztetik el a Maros mellől, amely akkoriban évente elárasztotta – módosult némileg, valójában alapvetően átalakult, midőn az aradiak, finoman szólva, konzervativizmusát, hogy azt ne mondjuk, maradiságát kezdte aláhúzni.

hess7-2-1500x952-1.jpg

Tovább

Király Kinga Júlia: A periféria hercege

Totò. A popkultúra leginkább így tartja számon. Így említi az utókor is. A nápolyi Sanità negyedben, ahol született, versenyt graffitiznek a streetart nagyágyúi: arcát minden tűzfalon és utcasarkon látni lehet. Az életrajzírók és lexikonok Antonio De Curtisként idézik. Élő ember nincs, aki a teljes nevét meg tudná jegyezni. Végigolvasni is nehéz – de azért fussunk neki.

273755013_673314007043441_323203405361858324_n.jpg

Tovább

Brok Bernadette: Papíron visszhangzó segélykiáltás

210 éve született Charles Dickens

„…törvénykönyvünk lapjain még mindig megvan az a törvény – jövendő korok ámulatára –, az az igazságos és bölcs törvény, amelynél fogva a legmegátalkodottabb gonosztevőt is etetik és ruházzák, a tönkrement adósnak pedig élelem és ruházat híján kell elpusztulnia.” (A Pickwick Klub)

Ennek a törvénykönyvnek az „igazságossága” uralta a kort, melyet maga az író tapasztalatok által ismert. Ezt a kijátszhatatlan törvényt, melynek lapjai forgathatatlanok, ám melyeket kedv szerint változtathattak olyan urak, akik akár magának a Huzavona Hivatalnak elismert, díszes tagjai is lehettek volna. Ha bárki megkérdezné, mitől is válhatott Dickens ilyen elismert íróvá, a válasz egyszerű. Minthogy nincs tojás tyúk nélkül, úgy  Dickens sem lenne, ha az említett életbeli törvény meg nem alkotja – illetve „meg nem kotolja” őt.

mv5bngq1ngqxnjmtngqzmi00mzu1ltgyogutn2zhntywzdi1mzc3l2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymtc4mzi2nq_v1.jpg

Tovább

Demény Péter: Az élő szellem

Öt éve halt meg Mózes Attila

„Nagy művész volt Baudelaire, és nagy művész volt Dosztojevszkij, de amíg Baudelaire kedvére hentereghetett a Pimodanban, Dosztojevszkij kötéllel a nyakában várta a szégyenletes komédia befejezését.” Mindig fintorogva olvastam Szilágyi Domokosnak ezt a párhuzamát, igazságtalannak éreztem. De éppen ma láttam a dühös, kiábrándult írásairól ismert Thomas Bernhardról egy fényképet, amelyen kedvenc kávéházában üldögél, és az jutott eszembe, Mózes Attila nem is álmodhatott ilyenről.

mozer.jpg

A pokol bent van, de hogy mit nézünk, miközben halálra tépjük önmagunkat, az bizonyára mégse mindegy. Hogy milyen attitűdöt választasz magadnak, és mi formál meg, miközben azt választod. Mi vezet oda, ahová végül zuhansz.

Talán innen, az elkeseredett alkoholizmus felől kellene és lehetne megmagyarázni sok mindent. Régi elméletem, bár még nem sokat beszéltem róla, hogy az erdélyi magyarságban valahogy nem létezett a bohém figurája. A dühösek itt voltak, vonatokon fagytak meg vagy erdőkben találtak rájuk, és itt voltak a komolyak is, akik napra nap felkeltek, és éltek a magyarságért vagy bölcsen legyintettek rá. Olyanokról is tudunk, akik a házibulin a csillárt lehúzták (ajánlom A börtön szagát ebből a szempontból is) vagy akik, mint Bajor, kiálltak az erkélyre, és részegen azt kiáltozták: „Sokáig éljen Ceaușescu elvtárs!” Ilyen történeteket a színészek világából is őriz az emlékezet.

De nem a pillanatokat keresem, hanem a figurát. Csakhogy ahhoz kétféle engedély kellett volna: egyrészt a diktatúráé, amelyről szó sem lehetett, másrészt a kisebbségé, amelyről szintén. Utóbbiról azért nem, mert ha egyszer veszélyben vagyunk, akkor hogyan lehetne léháskodni?! Ha Jack Cole egyszer megelevenedett volna, talán ő bohém lett volna valóban. Sokat segített volna szenvedni nyakig szerető magyarságunkon.

Tovább
süti beállítások módosítása