A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Vida Gábor: Tilalmak idején

Jegyzet

2020. március 31. - fauteuil

Pillanatig sem kételkedem abban, hogy a hatóság  jót akar (és az emberei mind). Olyan ez, mint amikor csatlakoztunk az előttünk szólóhoz. Csatlakozom, de. Nem, én nem szegtem meg a kijárási tilalmat, hiszen írtam egy papírt, hogy hova megyek és miért. És mentem. Láttam egy juhászt a tengernyi birkájával. Ő is ment. Ők is mentek. Kétlem, hogy volt papírja. Telefonja sem azért nem volt, mert nem telik rá, vagy nem akarja, de legeltetéshez nem nagyon kell. És lehetne még sorolni a gondokat ezzel az egésszel. Nem az a gond, hogy vonatkozzék-e mindenkire a tilalom, hát hogyne, egyenjog van, csakhát. Én most a rendőrök érdekében szólok.

nyaj_urban_tamas_fotoja.jpgAzt akarom elmondani, hogy fölösleges olyan helyzetbe hozni a rendőrt és a katonát, amelynek nem tud megfelelni. Például szokott lenni a nyáj mellett tíz vagy húsz kutya. A juhásznak nincs papírja, se telefonja, de van botja. A rendőrnek intézkednie kell. Ha nem intézkedik, ő követ el kihágást. Ha igen, akkor mi lesz? A rendőr is lehet értelmes, belátó, emberszabású. Lehet ezzel játszani. Azt is tudom, hogy nagyon sok kihágást elkövető juhásznak fogja álcázni magát, vagy birkának. Tehát: ha tudok arról, hogy a juhász (vagy az áljuhász,) papírok és telefon nélkül megy legeltetni a tengernyi birkájával (vagy a birka meg az álbirka viszi a juhászt), jelentsem fel őket? Hazafias tettet hajtok-e végre, vagy csak aljas vagyok? Mert ha történetesen a juhász (vagy az áljuhász) fertőzött és terjeszti, én meg tudom, de nem jelentem... Vagy jelentem, aztán hazajön, és fejbekólint. Akkor ő nem jár el helyesen, el fogja vinni a rendőr. Csakhát a fejem. És a birka?

Még egyszer. Ha feljelentem a papírok nélkül csángáló juhászt (vagy áljuhászt), hazafias cselekményt követek-é vajon el, most, ezekben a vészterhes időkben? És ha csak lelegelték a búzámat?

Arra is gondolok, hogy a sok szekus dossziénak egy jelentős része annakidején hazafias érzületből született.

Moralisták és történészek: ez itt kérdés...

(Fotó: Urbán Tamás, Azopan / Fortepan)

Tófalvi Zselyke: Március

Jegyzet

Hosszan fésülöm a hajam, tükör előtt.  Anyu néz vissza rám, elgondolkodva. Látom az aggodalmat a szemében. Valami baj van, kérdezem tőle? Becsukja a szekrényajtót, de észreveszi, hogy alul, a tükör megrepedt: Kétségbeesve lerogy a szekrény melletti kanapéra, a szélére, a többi tele van pakolva. Mindig mindent telepakol: most épp a négy könyvvel, amiket párhuzamosan olvas. Mintha lemaradna valamiről.

Kimegyünk, néz rám kérdően? Én megyek ki, anyu, a piacra, veszek friss zöldséget, gyümölcsöt. Ha hosszú a sor a hentes előtt, nem is próbálkozom.

Láttad, kislányom, hogy az önkormányzat elrendelte, hogy kesztyűben áruljanak, és a nem becsomagolt árukat fertőtlenítsék. Gizi nénitől vegyél káposztát, ő nem sózza túl.

Csíp a hideg, a téren felállított órán, ami a hőmérsékletet is jelzi, 1 fok van. Fázom. Mint általában, alulöltöztem most is. Legalább hamar megjárom. Puliszkához való túró is kell, amit csak egy helyen lehet kapni, hosszú a sor. Addig veszek tisztítószereket. Csak ne anyázna mindenki. Hoztam centist, lemérjük a másfél métert? Ha én sorba tudok állni 65 évesen, te is tudsz várni, kisanyám. Ettől a kisanyámos pasitól elmenekülök. A zöldségesnél a legvonzóbb a gránátalma. Egyet megmosok, lefertőtlenítek, és ahogy hét éve Isztambulban láttam, megbontom. Padra nem ülök, nem is lenne mire, a piac falának dőlve, a nappal szemben megállok, és könnyű, gyors és határozott mozdulatokkal préselem a számba a gránátalma levét. Nem törődök azzal, hogy elég sok kifolyik, először a gyönyörű kendőmre, amit még Londonban vettem a reptéren az utolsó fémpénzeimen, majd folyik a kabátomra, piros lesz minden, de nem zavar, más semmi se zavar, csak legyen vége egyszer ennek a rémálomnak.

tzs.jpg

Hét éve nem jártam Isztambulban, addig évente egyszer-kétszer, kutatni, konferenciázni. Megszerettem nagyon a várost, az ázsiai oldalát is, térképpel a kezemben fedeztem fel. Sokszor egyedül. Pár alapvető szót megtanultam törökül, de a piacra általában a bosnyák kolléganőmmel mentem, ő jobban szót értett. Rengeteg gyümölcsöt, zöldséget megkóstoltunk, a Boszporusz partján sült halat ettünk, néztük sokáig a kereskedőket, a tengert, és ahogy halásznak a fejünk felett. Mindent megmostunk, de sokszor ezt is megmosolyogtuk, hogy milyen finnyásak vagyunk. Én meséltem neki ’90 márciusáról, ő meg a bosnyák háborúról. A gyerekkori nélkülözés közös téma volt mindig kettőnk közt. Ha kávéztunk, az el nem fogyasztott cukrot eltettük. Valentina apukája hivatásos katona volt, most méhészkedik a bosnyák-horvát határon lévő nyaralójukban. Ha a lánya hazalátogat, bárányt sütnek, húst hússal esznek. Valentinánál mindig van rágógumi. Még a háború alatti karanténban rögzült benne, ha az élelmiszer-szállítmánnyal érkezett édesség, így rágógumi is, nagyon beosztották: egyik nap egy lap rágó felét elkezdte rágni, aztán a megrágottat kivette a szájából és visszacsomagolta a papírjába, hogy másnap is legyen mit rágnia, sőt, pár gyerek úgy versenyzett, hogy a megrágottat összerágta a féllel, és akkor jó nagy gombóc lett belőle, amiből szép lufikat lehetett fújni. A nagyobb család együtt vészelte át ezeket az időket, Vali két évet nem járt iskolába, de később bepótolta.

Tovább

„A gondolat átalakítása a közösség érzékelhető tapasztalatává”

Interjú Kész Orsolyával

Kész Orsolya 1994-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg az aszem.info társadalmi, irodalmi és kritikai online folyóirat szerkesztője, kritikus, számos erdélyi és magyarországi irodalmi lapban jelennek meg írásai. 2018-ban Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjas és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa volt, Korunk kulcsa-díjban, 2019-ben pedig a Látó nívódíjában részesült. Szempontjairól, a szakmájához való viszonyáról és napjainkat éppen meghatározó jelenségekről kérdeztük dióhéjban. (Codău Annamária)

ko.jpg

CA: A Látó olvasói főként a Könyvhuzamok c. rovat remek és kitartó szerzőjeként ismerhetnek, ahol általában egyszerre két friss műről írsz összehasonlító megközelítésből. Hogy sikerül válogatnod, illetve érezted-e valaha azt, hogy alkotások ilyen összeolvasása valamiféle kockázattal járna (akár rád nézve, akár a művekre, értelmezésükre)?

KO: Persze minden olvasás jár bizonyos kockázattal, az irodalom adhat módszereket ahhoz, hogy jobban hozzáférjünk saját magunkhoz, a valósághoz, a másikhoz, megtanuljunk intenzívebben figyelni, radikálisabban élni. Az is lehet, hogy felsérti, konfrontálja az észlelés, a gondolkodás és a cselekvés eladdig ismert és elismert szerkezetét, szétzúzza az evidencia kategóriáit.
A két kötet kiválasztása persze kihívás, de mindezt, ha kell, még látványosabban performálhatja: a történetek ilyen mellérendelése azt eredményez(het)i, hogy ezek folyamatosan át- és újraértelmezik egymást, az új kontextusban olyan vonások vagy olvasatok erősödnek fel, amelyek egyébként nem vagy csak kevéssé lennének kiugrók. Jobban láthatóvá válik, hogy milyen elképzelések, fantáziák, narratívák lehetségesek, ezek mennyire érvényesek stb. Ha sikeres a szöveg, valódi dialógus jöhet létre.

Tovább

Láng Zsolt: Színház

Teodor Currentzis karmester 1972-ben született, és 178 cm. Másoknál a Wikipedia nem közli a magasságot, nála igen. Amúgy legalább tíz centivel magasabbnak tűnik. Hosszú és vékony végtagjai, és főképp egészen különleges sérója miatt van benne valami a szöcskéből, azaz mivel zenész, mondjunk inkább tücsköt, a La Fontaine-meséből.

A gyerekek a houstoni állatkert ébredező gorilláit nézik webkamerán keresztül. Annak idején a vásárhelyi állatkert páviánpavilonja előtt a látogatók maradéktalan szexuális oktatásban részesültek, a houstoni gorillák visszafogottabbak (vagy fantáziátlanok). Mi a tévén keresztül rámegyünk a Berlini Filharmónia oldalára: ingyenessé tették koncertfelvételeiket. Soha annyi ablak nem nyílt ki a világra, mint most a karantén idején. Olyan helyzet ez, amely a lehetetlent súrolja. Az álmaink is sokkal mozgalmasabbak és intenzívebbek mostanában. Az álom síkjai tektonikus lemezekként csúsznak a valóság síkjaira. A tér nem geometria, hanem poétika. Költőien lakozik az ember.  

Tovább

Imre Eszter: El museo está cerrado

Mozgó képeslap a Pradóból, 2019 tavaszáról

Az Úr 2019-ik áprilisának harmadik napján úgy készültem az előttem álló napra, ahogy menyasszonyok szoktak az esküvőjük reggelén: korán keltem, felvettem a szép ruhámat (ami az adott helyzetben egy farmer volt, fehér blúz és egy tornacipő), mindent gondosan elterveztem, számolva azzal a lehetőséggel, hogy semmi nem fog a tervek szerint alakulni, és újra meg újra elmantráztam magamnak, hogy „el sem hiszem, hogy ez a nap is eljött, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon”. Aznap ugyanis végre ellátogattam a Pradóba.

det3.jpg

Olyan türelmetlen voltam, mint gyermekkoromban a karácsony előtti estéken, és percre pontosan kiszámoltam, hogy mikorra kell odaérnem, hogy még biztos bejussak, és bőven legyen időm bent is, abban az esetben, hogyha háromórás sorral kell számolni. Mert erre ugye mindenki felkészített, és több barátom is mesélte, hogy órákon át álltak sorba a Prado előtt. Én egyébként nem vagyok az a „múzeumos típus”, Párizsba is inkább Oscar Wilde sírja miatt akarok visszamenni, a Père-Lachaise-be, és a vallomáshoz még hozzá tartozik, hogy a Pradóba is csak a Gyönyörök kertje miatt készültem. De amiatt nagyon.

Tovább

Szőcs Katalin: Leltár

Jegyzet

Ember- és maszkpróbáló időket éltünk már át. Még nem voltam, amikor Sztálin meghalt. De ledöntött szobrára emlékszem. Mert madarak tették tiszteletüket vállára, ez ragadt gyermeki szembogaramra.

Aztán a Nagy Árvízzel megismerkedtem a poloskákkal is, ezek voltak az igazi, rendes poloskák. Alagsori szomszédaink hozzánk, az emeletre menekítették értékeiket a vízáradat elől. Például a vasalódeszkát, amiből aztán előbújtak a kis élősködők. Anyánk hamar kifüstölte őket, hogy végre nyugodtan aludhassunk. Akkor is sok volt a halott.

hopper.jpg

Megvert a májusi radioaktív zápor is, utólag ezt is megtudtuk. Igazi ellenségeink mellett megjelent a láthatatlan is.

És akár bűnbe is estem volna, hogy a hosszú sorbanállás után legalább egy narancsot hazavihessek a gyermekemnek.

Hogy eufóriába essünk egy későbbi decemberben.

Most van időnk nosztalgiázni. Akkor barátainkkal otthonainkban bújtunk össze… most az ablakból beszélgetünk. Nem ismerjük igazi ellenségeinket. De most igazi barátok lehetünk.

A kézfogás, az ölelkezések reményében…

(Kép: E. Hopper Cape Cod Morning)

„Az írás most is része az irányjelzőnek”

Interjú Finta Klára Enikővel

A lányom osztálytársa volt, egy rokonszenves eminens. 1998-ban született, 2015 júniusában közöltük először a Látóban. Öt év telt el, és kíváncsi voltam, hogy éli meg ezt a folyamatot. (Demény Péter)

finta2.jpg

DP: Végig figyeltelek, már kisiskolás korodtól. Kívülről úgy tűnt, minden pályázatot-versenyt megnyersz, végig első tanuló voltál. Soha nem féltél, hogy a teljesítmény elnyomja a tehetséget?

FKE: Csak azt éreztem, hogy szükségem van az írásra, a gondolkodásra. Önmagáért volt jó írni (most is az). Nagyon sok mindentől féltem, de az írás épp a kiegyensúlyozásban segített. Az önmagamnak való megfelelés volt nehezebb, ezért nem a külső teljesítmény adta mindig az elégtételt. Ezek persze nyilván összefüggenek, nem lehet szétválasztani az indokokat. Írás közben viszont mindig arra törekedtem, hogy a szöveg azt tükrözze, ami én vagyok. Ne pályázatra vagy versenyre készüljön, hanem önmagában legyen létjogosult.

 

Tovább

Szabó Róbert Csaba: A világ összes aktja

Azopan-novella (+18)

Akkoriban történt, hogy a Fekete nevű fényképész megállított az utcán, és azt mondta, akkor tud leginkább a fotóján kívül maradni, ha fényképének tárgyát pontosan középre helyezi. Vénusz születését hozta fel példának, és vele együtt a teljes reneszánsz festészetet. Vénusz tökéletesen középre van szerkesztve, mondta tagoltan.

Tovább

Imre Eszter: A piros doboz

(Azopan-novella)

Juli nem volt benne biztos, hogy jól értette a feladatot, de visszakérdezni sem mert. Értetlen arckifejezéssel nézett a terapeutájára, aki megértően ugyan, de Juli szerint mintha kissé sürgető hangnemben ismételte volna el, amit pár másodperccel korábban mondott: - Üljön át a kanapéra, Juli és onnan válaszoljon – majd hozzátette: - Egyszerű szerepjáték, nincs benne semmi különös. Lehet, hogy most furcsának hat, de segíteni fog. Könnyebben vált a szerepek között, hogyha helyet is változtat. – Tehát komoly – gondolta – át kell ülnöm, és el kell játszanom, hogy ötéves vagyok. – Felállt a karosszékből, a táskáját letette oda, ahol az imént még ült, és átült a kanapéra. – Jó, akkor ez megvan – gondolta –, most már csak meg kell szólalnom. Mondanom kell valamit, de nagyon gyorsan. De mit? Vagy meg kell várnom, amíg a doki mond valamit? Biztos mond majd valamit. Még mindig hallgat. Azt várja, hogy megszólaljak? De én, vagy az ötéves Juli kéne most megszólaljon? Nem, én már nem szólalhatok meg, mert most itt ülök, és elvileg ez az ötéves Juli helye.

azo_imre.jpg

Tovább

Demény Péter: Sebzett viszonyok feltérképezése

A Yorick Stúdió 20/20 című előadásáról (Youtube)

Semmi sem lenne jobb, mint egy olyan előadás, amely végre mondana valami érvényeset a magyar– román viszonyról, valami olyant, ami túlmutat a köztudott dolgokon. Mindannyian hallottuk már, hogyan beszél egy románul tudó magyar, egy magyarul tudó román, hogyan próbáljuk egymás nyelvét megtanulni, sokan szembesültünk már a románoknak azzal a hitével, hogy egyszer majd valamiképpen bejönnek a magyarok, és azzal a kéréssel, hogy akkor majd mondjunk jót róluk.

20_20-660x330.jpg

Ezek azonban legfeljebb gegekre adnak lehetőséget, melyek nagyon is hálásak, hiszen, ha a színpadon látjuk őket, amolyan aha-érzéssel járnak, és ezért örömmel nevetünk rajtuk. Már csak azért is, mert ismerjük a színészek egy részét, tudjuk, hogy jól szoktak játszani, és elvárásainkban most sem kell csalódnunk. Ráadásul azok is jól játszanak, akiket nem ismerünk. Én például ismertem Berekméri Katalint, Tompa Klárát, Cristina Tomát, Bányai Kelemen Barnát, Korpos Andrást, Sebestyén Abát és nem ismertem a többieket, a színészek játékát viszont nem érheti bírálat.

Tovább