Amikor szétfutott a hír, hogy előkerült egy ismeretlen József Attila-vers, izgatottan nézegettem én is a kézirat fakszimiléjét a különböző online fórumokon: „Ezért üldögélek / a világban // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szívemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok”. Semmiképpen sem kidolgozott vers, inkább versvázlatnak vagy sebtében feljegyzett ötletnek tűnik ez az 1935-ös keltezésű szöveg, fölötte nyilván a költő pszichoanalitikusára utaló cím: Edit. Kicsit édeskés, gondoltam, viszont állandó értelmezési kényszerem becsapott, az utolsó szót egyből félreolvastam, így: „kedvesem mosolygott”.

Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem.

Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a folyóirat novellapályázatának díjnyertes írása, rögtön elindultam az életmű felé. Igaz, az a megjegyzés még a Rakétában, hogy „Farkasréten szeretnék megpihenni”, már korábban felé fordított, el a folytonos házsongárdozástól, mely tőlem nem állt távol, holott ő is Kolozsváron született.

Ez egy súrolós szám. Boda Edit kemény, sprőd versei éppúgy feltépnek az emberben valamit, mint Zoltán Gábor szép esszéje a Mészöly – Pilinszky – 100 rovatban. „A kiszáradt medrű városokban, / a szirmoktól habzó / fák között lassan halad előre. A falakban / felforgatja a téglát. / Lakatlanok vagyunk. / Fűszál egy repedésben.” – szól az Időcet, és valamiféle lakatlanságról beszél a Huszonegyesek is közel a zárlathoz: „Hagyományosan a nagy művész mágikus képességekkel rendelkezett, többek között képes volt befolyásolni vagy legalább kiismerni a jövőt. Legalábbis úgy tűnt. Pilinszky és Mészöly nem – ezt fájdalmasan bár, de tudomásul kell venni, el kell fogadni.”

Az ókori filozófusok nem ismerték a sízést. Mezítláb jártak, mert az éghajlat és a földrajzi elhelyezkedés erre volt alkalmas. Szókratész mezítláb sétálva beszélgetett tanítványaival, ahogyan Arisztotelész is, de később a romantika is előszeretettel művelte ezt az indulatokat lehűtő tevékenységet, a természetben való járkálás híve volt Goethe, Rousseau, aztán Nietzsche (a tartós gondolatok próbája a járkálás), és a modernkori flaneur-ök, vagyis a szemlélődő sétálók. A sízés, éppen úgy, mint más sporttevékenységek, a meditáció egyik formája lehet. Ebben a vertikális testhelyzetben a talajjal közvetlenül érintkezve mozdulunk ki a komfortzónánkból.

Vajon mi az izgalmasabb: kérdésekre választ találni, vagy a válaszokhoz a megfelelő kérdéseket odailleszteni? Miközben tisztafejként végigolvastam a számot, hol ez, hol az tűnt annak.

Mi a szerelem (az égi)?
„Ahogy erdőmélyben a sérült állat / csörtet, s próbál megmenekülni, futok / feléd, te vagy rejtekem, az üresség / sortüze közben” (Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma. 25).

Mi a szerelem (a földi)?
„vágj le magadról mielőtt felsírok / könnyem megtölti a hézagokat / szánk megtelik sós vízzel / fejünkre homokot szórnak / amint kimászom innen / úgyis megvakít a napfény” (Biró Sára: Félbe)

Mi a művészet (geometrikusan)?
„Kívülről nézd, / hogyan tépik szét -- / széttépve magad.” (Mészöly Miklós: Ars poetica)

Mi a művészet (teologikusan)?
„bár egy kőmondatot rebegni szélbe, / néhány gondolatjelt, lázragos pontot, / hogy mégis megérte, megérte, érte…” (Eszteró István: A Halál völgyében)

Mi a művészet (kataklizmatikusan)?
„A végső időkben nem számolnak. / Harangoznak…” (Halmosi Sándor: A 10. vers)

Van-e túlvilág (folklorisztikusan)?
„A kriptából zaj hallatszott. Józsi látta, ahogy megfiatalodott anyósa könnyedén eltolja a márványból készített sírfedőt, anyaszült meztelenül kimászik a sírból, felpattan a huszár mögé, és gyöngéden átöleli.” (Miklóssi Szabó István: Huszárvágás)

Van-e túlvilág (pszichoanalitikusan)?
„akik ma halottak / visszatérnek a szerelembe” (Debreczeny György: Kollázs Thomas Bernhard verseiből. Jöjj el ó jöjj el)

Mi a boldogság?
„egyik kézzel ad másikkal élvez / akkor ad gázt ha más satufékez” (Ozsváth Zsuzsa: Óévi kedélyes)

Miért vagyunk a világon?
„Nem a boldogságra születtünk, és nem / is a fájdalomra, de egymásért csak, / s arra, mi majd megszületik belőlünk, / kezdet a végben.” (Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma. 25)

Van-e remény?
„Megszüntetni a hideg, távoli némaságot benned / csak úgy lehet, mint láthatatlan tárgyat az erdőn, / mint fekélyt a lovon…” (Sánta Miriám: Contra Silentio)

Milyenek a magyarok?
„A ragály kitöréséig a lakosság java nemigen törődött embertársai politikai nézeteivel, sőt, sokuknak efféle nézetei, netán meggyőződése nem is volt.” (Horváth Péter: Bongo la)

Milyenek a spanyolok?
„…túl élénk fantáziával rendelkeznek, ezért fordulhat elő, hogy madridi házak és épületek tömkelegében szellemek kószálnak vagy éppen sóhajtoznak…” (Magyary Ágnes: Madrid sötét titkai. IV. fejezet)

Mi marad a gyerekkorból?
„A ganédomb nem volt büdös, csak amikor utánpótlás / érkezett…” (Pál Sándor Attila: Körtefa)

Ment-e a világ előre (historikusan)?
„Ahogy régen a gróf is ki-kinézett az aratókhoz, és vállon veregetett egy-két izzadt kaszást vagy marokszedőt, ahogy a vicispán is tréfálkozott a nagy őszi vadászatokon a hajtókkal, ahogy a gyáros is adott hébe-korba egy-egy szivart a proliknak, úgy a népi-szocialista-kádárista hatalom is szereti érőben és újsághíradásokban is bizonyítani, milyen megbonthatatlanul jó a vezetők és a vezetettek viszonya.” (Csabai László: Kihívás)

Ment-e a világ előre (hisztérikusan)?
„Egyáltalán / valaki megmondaná, / mi ez az ismételgetés?!” (Bozsik Péter: Anyai telefon. Ott, ahol)

Mit tudunk?
„«Úszik a földben egy ember» – mondja egyik szép versében Balla Zsófia. «Mész a csontban, derékig» – írja Halmosi Sándor…” (Demény Péter: Költői zónák)

Mit tudhatunk?
„A Kaleidoszkópban[Bozsik Péter] ezt írja: «A fogalmak hideg / vasak, melyeket / csak messziről / szemlélni jó»” (Benkő Gitta: A vannak nincsen lessze)

Mit látunk?
„A varjúkirály világa pasivilág, hagyományosan kiosztott szerepekkel.” (Amik Annamária – György Andrea: Fátum és fejsze)

Mit láthatunk?
„…Mészöly intuitívan érzi, hogy ő maga íróként nem tud Közép-Európa történelmi felbomlásával egy hagyományos, koherens és kompakt, nagy regényformát szembeállítani…” (Adriana Babeți: Szócikk a Volt egyszer egy Közép-Európáról. Fordította Codău Annamária)

Mit mondhatunk?
„Valakinek egyszer akkor is oda kell adnod magad / ha nem akarod” (Biró Sára: Húsvét-szigetek)

Nálunk a 19. és a 20. században viszonylag bő terük volt a különcöknek. Nálunk ez Marosvásárhelyen van. Aki Petelei István és Molter Károly írásait olvassa, tudja, hogy miről beszélek. Aki nem tudja, annak elmondom, hogy Vásárhelyen mindig volt egészen sok ember, aki nem illeszkedett a rendszerbe. Bolyai Jánost szokták emlegetni, és akkor még ő nem is volt világhír. A város mindig kicsi, tehát a nem illeszkedő ember elég hamar kiderül. Úgy értem, a nagyvárosi rejtőzködés, rejtve maradás nem adatik meg neki, az incognito. Nincs tömeg, nincsen ahova elbújni. Mindenki ismer mindenkit, aki nem ismer senkit, azt nem ismeri senki, bár őt is tudják...

– A lehető legjobb helyre jöttek, hozzánk minden közel van, amit látni érdemes. Mindenképp nézzék meg a vízesést, csak egy órát kell menni, és nem túl nehéz a terep – mondta Rózsi a térképet böngésző családnak. Amíg a szülők a turistaösvényeket tanulmányozták, a két gyerek érdeklődve nézte a kis szoba falára szögezett hatalmas medvebőrt, és addig csimpaszkodtak, amíg el nem érték a sűrű barna bundát.

Anyám már tizennyolc éves koromban megjegyezte, hogy onnan tudja, valami nincs rendben nálam, hogy nem írok. Elnagyolt kijelentésnek tartottam, és azóta is ez a vád éri a leggyakrabban részemről: hogy „nagyokat mond”. Tulajdonképpen a posztmodern és anyám, ők ketten váltották ki belőlem ezt az igényt, hogy nagy kijelentéseket márpedig nem teszünk. Közben 18 éves korom óta eltelt 12 év, és 30 évesen egyre inkább igényem van… nos, nem „nagyokat mondani”, hanem inkább beszélni arról, amiről korunkban nem illik. A Látó júniusi számában ezzel kapcsolatban írtam a pátoszról, és arról, hogy úgy látszik, az irodalomnak elege lett a nagy semmiből, amivel a dekonstrukció után maradtunk, és újra kellenek a szavak és a jelentések, újra kell a pátosz. Kell a tét, hogy dübörögjön  a szív olvasás közben, hogy érezzük: múlik valami azon, amit olvas az ember.

Egy, a közelmúlt történelmével foglalkozó, nemrégen bemutatott színházi előadás kapcsán a kritikus hangsúlyosan rákérdezett, hogy vajon lehet-e, szabad-e a társadalmat fájdalmasan érintő, bonyolult és elhallgatott dolgokat esztétizáló megközelítésben tálalni a közönségnek. A kérdés jogos, de talán érdemes tisztázni, hogy mit is értünk esztétizálás alatt.

Őrület zongorát ide felcipelni. Ma helikopterrel tennék, de akkoriban még távol álltunk ettől a lehetőségtől. A sikló már működött, de a megállója messze lent, huszonöt perc gyaloglás. Nyilván szekérrel hozták fel. A lovaskocsi a mai napig szolgálatban áll, az élelmet és a vidám vendégeket is azzal szállítják. A „szőke szépség”-ként számon tartott Haflingerek, ezek az erős alpesi lovak télen sem lazsálnak, az a kedvenc évszakuk, imádják a havat rágcsálni.