Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem.

Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a folyóirat novellapályázatának díjnyertes írása, rögtön elindultam az életmű felé. Igaz, az a megjegyzés még a Rakétában, hogy „Farkasréten szeretnék megpihenni”, már korábban felé fordított, el a folytonos házsongárdozástól, mely tőlem nem állt távol, holott ő is Kolozsváron született.

Így kezdtem keresgélni. Soha még nem éreztem, hogy a próza is íródhat a sorközökért, azért a gomolygó fehérségért, amelyben nehéz bármit is kivenni, az ember mégis jól érzi magát benne. Nem kívánom a hegymászást, de Bodort olvasva értettem meg, hogy mások miért szeretik szenvedélyesen. A Gyergyó éghajlata, Az Eufrátesz Babilonnál, de nemcsak ezek a híresek, hanem az egy-két flekkes írások is annyi titkot hordoztak, amiért érdemes volt olvasni. Platónnál szerepel az „ég fölötti táj” – Bodor írásai a föld fölötti tájon játszódnak valahogy, egy különös hűvösségben, ahol nem az emberek a fontosak, noha ott vannak ők is.

Kitaláltam, hogy róla fogom írni az államvizsgámat. Felhívtam telefonon, elmentem hozzájuk a Bajcsyra. Kedvesen fogadtak, de Bodorban végig érződött egyfajta zavarodottság és kényszeredettség, miközben egyetlen gesztusával vagy szavával sem bántott meg. Úgy éreztem, benne is ott van az a köd, nehezen tisztul ki, és ez rokonszenvessé tette. 

Akármit idéznék, kevés volna, elégtelen, semmit nem érzékeltetne páratlan prózája erejéből, rejtélyéből, levegőjéből, hangulatából. Bele kell ereszkedni, mint egy dézsa esővízbe, másképp nem megy. Nagyon nagy író, az egyénisége olyan, mint az életműve: szívós, kemény, szikes, szófukar.

Isten éltesse sokáig!

(Fotó forrása: pim.hu)