Nálunk a 19. és a 20. században viszonylag bő terük volt a különcöknek. Nálunk ez Marosvásárhelyen van. Aki Petelei István és Molter Károly írásait olvassa, tudja, hogy miről beszélek. Aki nem tudja, annak elmondom, hogy Vásárhelyen mindig volt egészen sok ember, aki nem illeszkedett a rendszerbe. Bolyai Jánost szokták emlegetni, és akkor még ő nem is volt világhír. A város mindig kicsi, tehát a nem illeszkedő ember elég hamar kiderül. Úgy értem, a nagyvárosi rejtőzködés, rejtve maradás nem adatik meg neki, az incognito. Nincs tömeg, nincsen ahova elbújni. Mindenki ismer mindenkit, aki nem ismer senkit, azt nem ismeri senki, bár őt is tudják...

Kölök egy nagyvárosi különc, aki egy kisvárosban élt. Azon kevés vásárhelyi értelmiségiek közül való, aki haza jött és itthon maradt. Nem volt könnyű neki, és nem volt könnyű vele. Miközben korszakunk a másság hangoztatásától hangos, a különbözést szankcionálja. Lehetsz más, de ne késs el! Legyél más, de amikor nyakkendőt kell kötni, kössél! Legyél más, de szavazz arra, akire mi! Legyél más, de ne különbözzél! Elképesztően nagy erőfeszítésbe kerül, hogy az embernek ne legyen személyi igazolványa – például. Hogyan lehet az ember a saját falujában sans papiers? Város, persze. Ugyan ki törődik azokkal a könyvekkel, amelyeket olvastál, és azokkal a hanglemezekkel, amelyeket hallgatsz, és azokkal a filmekkel. A színház...

Minden vásárhelyi különctől azt remélem, hogy vaskos kéziratot hagy ránk. Hogy feljegyzi mindazt, amit nem mesélt el, amit nem osztott meg; hogy mindaz, amit tud, nem vész el. Ezeknek, kérdezi a különc. Igen, ezeknek. A normálisoknak, a jóknak, az illeszkedőknek, a beépülőknek, a menekülteknek. Mert ők ehhez képest jók, ehhez képest azok, amik és akik. És persze nézik a tévét is. Éltek-e még?

Akármilyen kicsi egy város, akármilyen nagy, a lázadók és ellenszegülők nélkül nem is létezne. Fehér babák és csehtamások.

Kölök nélkül sem volnánk.

Még egy keretes név a kolofónban.

Vizes homok.

(Birtalan Kölök Zsolt, 1972. január 25. - 2021. január 29.)