Az ürügy erre az interjúra a Látó 2019-es nívódíja, melyet költészet kategóriában Kántor Péter kapott. Ez azonban tényleg csak ürügy: Kántor Péter költészetét régóta figyeljük és szeretjük, olvassuk és fejtegetjük. Amire kíváncsi voltam, megkérdeztem, ő pedig válaszolt, ezúttal prózában. (Demény Péter)

Költészetnapra Láng Zsolt a te versedet választotta a Látó blogon közlendőnek. Mit jelent számodra egy ilyen gesztus?

Nagyon örültem, hogy Láng Zsolt az én versemet választotta. Örültem volna akkor is, ha bárki más választja, mert az ember örül, ha tetszik a verse másnak.

Annak pedig, hogy Láng Zsolt választotta, különösen örültem. Nemcsak baráti gesztusból választotta: biztos vagyok benne, hogy tetszett is neki a választott vers. De a baráti gesztusnak is megvan a maga önértéke: nagyon jó érzés! Itt a 3. emeleti szobámban, a VÍRUSIDŐ ötödik hetében, elképzelem Zsoltot, ahogy a tágas kertjében (a „birtokán”) egy piros padon hanyatt fekszik a tavaszi napsütésben, behunyt szemmel, vagy csak úgy maga elé mosolyogva, a tarka semmibe, és hallgatja a madarak halk csivitelését. Bevallom, irigylem őt egy kicsit. Nemcsak azért, mert egy nagy regény után van (benne lenni talán még jobb lehetett), még csak nem is a tágas kertjéért, hanem mert anélkül, hogy megtagadta volna régi énjét, meg tudta újítani saját magát: az életét is, és az írásművészetét is. Kihozta magából, ami eddig is benne volt, csak nem látszott úgy a felszínen. És ugyanakkor meg is maradt annak, aki volt: egy csöndes, magába forduló, mégis másra, másokra mindig nyitott, makacs és bátor íróembernek. Ott hever valahol azon a piros padon a képzeletemben, és ha épp egy mondat jut az eszébe, akkor az nagy valószínűséggel egy pontos mondat lesz, mert „pontosnak lenni, ez az írás egyetlen morálja”, mondta Carver, írta őt idézve Láng Zsolt. Én pedig befejezem az első kérdésedre adott kissé terjengős, és a kérdéstől némiképp Láng-irányba elkanyaruló válaszomat.

Életemben kétszer imádkoztam hangosan. Először végső kétségbeesésemben, a feneketlen kútból, másodszor pedig egy sziklán a tengerparton, amikor először ültünk egymás mellett, a szabadság meg én. Mindkét helyzetben azt éreztem, hogy elfogytak a szavak, el a gondolatok, elfogyott minden, és csak a csend maradt, ami a feneketlen kútban nehéz, egyre nehezebb volt, a tengerparton pedig könnyű, mint a kérés nélkül tovaszálló gondolat, tavaszi tájban égkék kiskabát.

Harmincöt évvel ezelőtt képregényrajzoló akartam lenni. Kiókumláltam, miként lehet rajzlapokat félbehajtva úgy összetűzni, mintha füzet lenne, onnantól gyerekjátéknak tűnt belerittyenteni egy képregényt. Mégpedig sci-fit. Az volt a menő.

Furmányosnak szánt sztorimnak azt a címet adtam, hogy Látogató. Akkor még nem zavart, hogy közhelyes cím, elvégre a sci-fik nagy része idegen világból érkezett látogatókról szól. Grafitceruzával rajzoltam, a színeket mellőzve, azokat a képregényfüzeteket véve alapul, amelyek Nemere István műveiből készültek, és apám kapta őket valami kollegiális kapcsolat révén tiszteletpéldányok gyanánt a helyi nyomdából. Bevezető rajzaimon az eget felhők borították, csillagtalan volt az éjszaka. A lombkoronák alatt, a fák törzsei körül viszont mintha kissé világosabb lett volna. Talán a közeli település fényeit szórta szanaszét a köd. Vagy nem is köd volt? Meglehet, az esőáztatta aljnövényzetből fölszabaduló pára okozta ezt a fajta kísérteties derengést. Mintha szereplőim egy, a tizenkilencedik század végén játszódó horrorfilmben lennének, csak éppen a dekadens nagyváros girbegurba, macskaköves utcái helyett szűk és csupán részben belátható ösvény jelölte ki számukra az utat. Ám hogy az merre vezetett, az egymásba hajló fák között és a gomolygó világosságban nem lehetett tudni. (Abban egyébként, hogy milyen is egy, a tizenkilencedik század végén játszódó horrorfilm, sem a szereplőim, sem én nem voltunk egyelőre járatosak.)

Sokat gondolkodtam ezen a szövegen. A címet nem írtam el, kell az a vessző. Ha két színész adná elő, úgy képzelem el, hogy a szép nő kedvesen mosolyogna a férfira, az meg kimondaná a kérdés első részét (Okos vagy,...) és a vessző által jelzett pillanatnyi szünetben viccesen, játékosan ráütne a nő fenekére, miközben kimondja a második szót is (...szép?). Rövid, de nem könnyű a szerep, kell hozzá szövegértés, beszéd és légzéstechnika, könnyed testtudatosság, humorérzék és az a bizonyos jelenlét, amely nélkül semmire sem képes a színész. Vagy a színésznő. Részben a március nyolcadikával beindult, majd a karantén körülményei között kifejlődött „minden nő szép” (röviden így fogom hívni) Facebook-kihívás indította el bennem a gondolatot, mely először a Tootsie (magyar mozikban: Aranyoskám) főszerepét alakító Dustin Hoffmannhoz, majd az április 15-én nyolcvankettedik születésnapját ünneplő Claudia Cardinaléhoz vezetett.

Kívülről az ember nem is tudja. Kívülről minden egész más. Nem szoktam én ebbe az udvarba jókedvemből jönni. Lehet már száz éve, hogy senki. Tudunk arról, hogy Bernády György szívesen ült volna itt? Talán amikor elkészült, és minden jó volt (még). Azóta nem. Azóta ez egy afunkcionális udvar.

LZS:  Visszavonultan éltek, ritkán jelentek meg nyilvános helyeken, Annamáriával azt hiszem én még életemben nem találkoztam. Milyen a viszonyotok ehhez a városhoz? Mivel töltitek a napjaitokat, avagy ezt ma már így kell kérdezni: mivel töltöttétek „tudjukmi” előtt, és mivel mostanában?

AA : A városban éppen azt szeretem, hogy lehet visszavonultan élni benne, bár közösségszerető vagyok. A barlangomból leginkább a hangversenyek szoktak előcsalogatni, és ez hiányzik a legjobban a „tudjukmi” óta, illetve a barátaimmal való találkozás, amit szintén nem tud pótolni a most még inkább kiszélesedett online szféra. Az időmet ugyanazzal töltöm most is, mint a szükségállapot bevezetése előtt: itthonról végzett munka, három gyerek, szellemi-lelki táplálkozás. Csak az arányok változtak. Persze ez a „csak” nem mindig olyan egyszerű.

GYA: „A vírus után átjössz hozzánk?” -- kiabálta át valamelyik nap a szomszédban lakó gyerek a kisfiamnak. Mi az, hogy utána, akár ebben a pillanatban is átmennék „a szomszédba”, a személyes találkozások, együttlétek terébe. A színházi esemény itt és most-ját például semmi nem tudja helyettesíteni. Még az sem, hogy habzsolom az előadás közvetítéseket, amelyeknek valóságos Kánaánja jött el most. Néha nyomasztónak érzem a virtuális kommunikációt, rám tör a szorongás attól, hogy olyanokkal állok napi online munkakapcsolatban, akikkel jó, ha egyszer találkoztam életemben. És mégis, az életnek a lassulása sok szépséget, igazi lelki-szellemi megújulást hozott nekem.

Március 13. Két napja, hogy a kormány kihirdette az egyetemek bezárását és a kollégiumok azonnali kiürítését. Reggel indulunk édesanyámmal Gyuláról Budapestre. Kihaltak az utak, hosszú szakaszokon haladunk egyedül az autópályán. A kollégiumi szoba falán a tavalyi év mementói, olaszországi fotók, rajtuk a Palazzo Vecchio körül tébláboló tömeg, az emberáradatból kiemelkedő milánói dóm homlokzata, a bolognai Piazza Maggiore, ahol több ezren várják a kifeszített vászon előtt, hogy a nap lebukjon az Észak-Appenninek vonulatai mögött, és kezdetét vegye a filmvetítés. Egyetlen kép akad csak, amelyen nem látni senkit, napra pontosan egy évvel ezelőtt készült.

Kissé olyan ez itt, mintha falun lennék vagy legalábbis valami kisebb farmon. Most délután van, inkább estefelé már, kutyák ugatnak, gerle fúj, mintha üvegbe, kapuk csapódnak és zúgnak az egyre nagyobb számban előjövő szúnyogok, míg a verebek, szajkók és a rigók egyre halkulnak, egyre nagyobb sávokban közeledik az alkonyat. A laptop billentyűi halkak, szinte suhanva érintik őket az ujjaim, s miközben rá-ránézek egy – egy   szóra, sorra vagy mondatra, egészen más dolgokon jár az eszem, mint amit éppen leírok. Egészen biztosan tudom, hogy semmi célom azzal, amit most pötyögtetek, egyszerűen csak a gép mellett találtam magam, mert beindult bennem egy vers, amit le is mentettem aztán – most pedig játszom a billentyűkön, mint magányos zongorista egy nagyon távoli teraszon, teaillatban, valamikori időben, csupán önmagának. És rigóhang, rigógurgula és fütty, és alkonyi zsolozsmázás, amit a többi madárfaj iktat a fákkal zölden belakott, bemért spáciumomba – vajon, erről most miért jut eszembe az, hogy Cusanus mestert a jövendőbeli II. Pius nem szívelte a regensburgi birodalmi gyűlésen…? Ilyen és hasonló kapcsolások, átkapcsolások immár tények nálam is – nem akarom és nem is érdemes kutatni a miértjeiket, hiszen ami bennem bujkál, messze meghaladja saját képességeimet is.

A betűnek valóban ördöge van, mert még mindig itt ülök és játszva a billentyűkön, mintha írnék is valamit. Közben, ha jól látom, lassan besötétedett, madár sehol, csak az ágak sejtelme, mely átsejlik mindig álmaimba, mert mostanában, mint a vének, rögtön megálmodom azt, ami kevéssel előtte történik velem vagy nem történik, csak van körülöttem. Néhány tömbházablak fénye minden, ami átviláglik hozzám, mint szövétnek a régi szövegekben. Alakok suhannak a párálló négyszögű fényben, Gulácsy boldog boldogtalanjai, kór- és kortársak, társaim.

Járványügyben mintha szegényesebb lenne a mi irodalmunk, mint más népeké. Legalábbis Boccaccio, Camus és Márquez mellé most hirtelenjében nem tudok egy azonos nagyságrendű magyar szépprózai remeket odatenni. Pedig nagy halottaink is vannak, az 1831-es kolerajárványban elhunyt Kazinczy Ferenctől egészen az 1918-ban a spanyolnáthába belehalt Kaffka Margitig. De ők nyilván áldozatai voltak, nem krónikásai a járványnak, bár Kazinczynak fennmaradt egy-két naplójegyzete a „mirigyről”, ahogy akkor a kolerát nevezték. Ha viszont nem a járvány-, hanem általában a betegségirodalmat nézem, bőven találni remekműveket nálunk is, Janus Pannoniustól vagy Csokonai Vitéz Mihály verseitől egészen Esterházy Péter prózájáig.

(nőNyugat. Válogatta és szerkesztette: Bíró Kriszta. A Thália Színház és az Örkény István Színház közös produkciója - Youtube)

Böhm Aranka, Csibe, Csinszka, Harmos Ilona, Holics Janka, Kaffka Margit, Léda, Lesznai Anna, Simonyi Mária, Tanner Ilona. Ady, Balázs Béla, Bauer Ervin, Csáth, Déry, Füst, Karinthy, Kosztolányi, Móricz, Osvát, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc. Sok mindent tudtam – nemrég olvastam az Ítélet nincset, melyből a Déry-vágatok származnak, és nagyokat kortyoltam ebből a vallomásos könyvből a Böhm-Déry-Karinthy háromszögről –, de mindent távolról sem. Ismertem Harmos Ilona levelét Radákovics Máriához, lesújtó és aljas jellemzését Török Sophie-ról, Móricz galád és zseniális naplóbejegyzéseit, tudtam, hogy Török Sophie Szabó Lőrinccel, csak aztán Babits-csal – az egészet azonban nem. És ez alatt nem valamiféle „műveltséget” értek, hanem azt, ahogyan a nők látják a férjeket-szeretőket-férfiakat.

Ül öt nő egy piros padon feketében (díszlet és jelmez: Füzér Anni). Alattuk a vér, a szerelem, az érzékiség, rajtuk a halál és a háttér színe. Mindegyiknek külön egyénisége van, bár másként tud építkezni a sokáig Kaffka szerepét játszó Für Anikó vagy a gyakran Harmos Ilonát adó Hámori Gabriella, mint Bíró Kriszta, Kerekes Viktória vagy Lázár Kati, akik sűrűn váltogatják az alteregójukat. Olykor helyet cserélnek, máshová ülnek, de mindig figyelnek egymásra: a tekintetükkel, a mosolyukkal, a könyökükkel vagy a tarkójukkal.