Távolról az örökség vagyon, hirtelen meggazdagodás, melyre áldomást érdemes inni. Karnyújtásnyiról viszont, bármekkora is, hagyaték. Valaki hagyta. Maga után hagyta. Halála által rád. Úgyhogy vagy a hozzá fűződő jó, vagy a rossz emlékek fosztanak meg az örömteli számbavételtől. Ha ráadásul mindenfélét gyűjtögetett és alapított, akkor egyik napról a másikra olyan — nem pusztán tárgyaknak — dolgoknak leszel tulajdonosa, melyekkel nem is tudod, mit kellene kezdened. Az sem teljesen világos benned, hogy a kellene egybeesik-e az illenével. Mert mit lehet kezdeni néhány elrobbant kézigránáttal; egy kasnyi átlőtt katonasisakkal a második világháború frontvonalának ellentétes oldalairól; vagy egy emberi koponyával, melynek személyazonosságát homály fedi? Ismeretlen katona talán. Van, aki elkérné, anatómiát tanulmányozna rajta. Mások eltemetnék, megilletné a végtisztesség, mondják. Tudod, hogy igazuk van, valamiért mégsem vagy képes megválni a koponyától. Talán, mert évekig ott láttad az íróasztalán, és észrevetted, hogy alig valamit, de azt magával vitte — ide hozta — utolsó költözésekor is. Így a koponya — kegyeletsértés lenne? — számodra inkább tartozik ahhoz az emberhez, akié volt, mintsem ahhoz, aki volt. Az ő emlékét támasztja fel nap mint nap egykori íróasztalán.

Ez is megvolt, még sincs este.

Ma feloldják, én így mondom: karantina.

Tizenöt-tizenhat éves koromban neveztem el Gyergyót a fantomvárosnak, és ráragadt, magamban azóta is annak nevezem. Mondjuk ma már az is, mert egy ideje csak a halottaim laknak ott. Emberek a föld alatt, kiürült lakások a feledésben.

Gyermekkoromban mindig az volt az érzésem, hogy Gyergyóban megállt az idő. Nem csak az utcákon, hanem odabent az emberekben is. Ezért neveztem fantomvárosnak, és gondolatban több tucat történetet írtam róla. Nem, nem is annyira történeteket, inkább történet-foszlányokat. A sorsukkal megbékélt (vagy kitudja?) öregekről, a sarki virágárus cigányasszonyokról, akik igazából halhatatlan boszorkányok, és a fiatalokról, akiket a fantomváros szült magának. Fantomgyermek voltam olykor magam is: akárhányszor ott töltöttem a nyarat, bennem is megállt az idő, és értetlenül néztem tükörbe, amikor nyár végén hazajöttem, és valahogy más voltam, mint az, aki elment.

Egy zsúfolt, boldog lakásban jött a világra. Ott laktak a nagyszülei, a lakás tulajdonképpeni tulajdonosai, a nagybátyja meg a fia, és az anyja meg ő. Haton egy apró háromszobásban.

Ebben a lakásban nőtt fel, kezdetben nem is érezte a zsúfoltságot, hiszen természetesnek tartotta. Csak később, amikor már nagyobbacska lett, kezdett rájönni, hogy például a szomszédban mindössze ketten laknak, és a másik szomszédban is csupán négyen.

Ám a család, ez, amelyet ő annak ismert, jól működött. Nagymama soha nem járt ki, „beteg szegény”, mondta mindenki, bár ő nem értette, ugyan miért lenne beteg az, aki hat embernek főz. De nagymama nagytestű asszony volt, megvastagodott lábaira nem ment fel a cipő, és a lakásban is asztmásan szuszogott.

A nagyapám. Itt még gyerek, még nem a nagyapám, csak a ráirányuló tekintetemtől, a tudatomtól, innen visszanézve az. Lehetne bárki, egy gyerek a múltból. Akkor ugyanazt állapíthatnám meg: valami esemény lehetett a háznál, mert egy fényképész tekintete irányul rá. Paraszti családnál ritka. Ezt leginkább a háttér használata miatt gondolom. A szőttes, amit a kasztenból húzhattak ki, talán dédanyám hozománya, vasalt élei jól láthatóak, nem használják, csak majd, ha. Nem a sezlonyról kapták le, az biztos.
– A rojtosat hozd gyorsan, a Zöldet! – mondhatta Anna dédmama, vagy ő maga hozta izgatott kézzel a fényképész kérésére. Most lefényképezik Eleket, gondolhatta, most mindent. Hallom, ahogy nyikorog a kapu, kinyitják, ráterítik a Zöldet, és gondosan becsukva odacsíptetik, eligazítják. Közben Elek a háttérben vár.
A beállítás tanult, illetve tanított, nem spontán.

Nem működnek a közhelyek. Nem működik a rutin és nincs magasztosság a szertartásokhoz. Nem tudunk azok lenni, akik voltunk, mert ami volt: nincs. Nemmel nem kezdünk mondatot. Kifelé a szépet mutatjuk. Argumentum ad hominem.

Színházba mégiscsak a közösségi katarzisért jár az ember. Most viszont valamennyi nekiütközés visszacsapódik. A könnyek zárt térben megsokszorozódnak, és a falak keményebbek, mint valaha. Rapunzel nem várja meg a boszorkát, hullanak, hullanak a hajszálak le a földre. A lány szomorú, a torony égig ér, a szakadék a legmélyebb. A városra rátelepedett a várakozás.

Bevallom, számomra furcsa, idegen érzés a kanapéról színházat nézni. Filmet, sorozatot igen, de színpadot nem. Többször próbálkoztam vele már jóval a korona előtt is, többnyire külföldi előadások miatt, de hamar letettem róla, mert egyszerűen nem működött. A színház pont az egyszeriről, a megismételhetetlen pillanatról szól, ami elsodor, és nem visszatekerhető, nem megállítható, amíg felforr a víz a következő teához. Meg a rítusról, ami számomra a színház alapvető, szerves része: belépni a nézőtérre, elfoglalni a helyem, élvezni a közönség puha duruzsolását majd a várakozással teli csendet, és az átlépést a nézőtérről a színpadon megidézett világba. Ezért vonz egyre inkább a bábszínház: a világ, ami ott képződik meg a színpadon, a legtöbb esetben sokkal csábítóbb, mint a színházban megidézett világok. Persze világraszóló ostobaság volna a kettőt összehasonlítani, csak annyit akarok ezzel mondani, hogy mostanában meséket nézek és olvasok szívesen. Úgyhogy adtam egy esélyt a karantén-bábszínháznak, és egy vaníliás gyömbértea elkortyolgatása közben megnéztem az Ariel Színház 2016-os Tűzmadarát. Spoiler: Szerettem.

Felébredek, tisztességes reggelt mutat az óra. Ma is, mint mindig, fél kilenc körül vagyunk, bár az első reggeli megébredés háromnegyed nyolckor van, ami után visszaalszok, és következőleg már a tisztességes következik. Belső idő szerint történik mindez, van, hogy percre pontosan, óra harmincöt vagy negyvennyolc perckor, és ilyenkor álmélkodva csipázom a szemem, bár az igazság az, hogy amúgy is pontos embernek számítok; ha találkozóra kerülne sor, mindig időben érkezek, leggyakrabban pár perccel korábban, elenyésző esetben öt perc késés, de akkor meg sűrű elnézések közepette. Szóval időben kelek fel, mintha lenne bármi is, amire készülni kell, amire elkészülni kell, vagy mintha lemaradnék valamiről, vagy elfecsérelném az értékes reggeli órákat.

A kávé ágyba jön, vagy én megyek érte.

Szugerálom a macskát, hogy látogasson már meg, doromboljon a nyakamba, és vérig vagyok sértve, amikor egyszerűen észre sem vesz, mert halaszthatatlan dolga van, például a galambok bűvölése, vagy séta a konyhából a közbülső szobán át a belső szobába, majd vissza. Ilyen világot élünk!

Nem is olyan régen, a falvakban, ahol a felmenőim éltek, az eladó lányokat a ruhájuk és a viselkedésük alapján messziről meg lehetett ismerni. Ők is tudták, mindenki tudta: ahhoz, hogy jó férjet találjanak, bizonyos feltételeknek meg kell felelniük. Volt erre társadalmi konszenzus, jelrendszer, morál. Volt igyekezet és rivalizáció. A legények is hasonló dologban jártak. Például két jó ló sokat nyomott a latba, és az, ha nem iszik. Volt olyan falu is, ahol a szegény fiút jobban kedvelték, mint a gazdagot, mert azzal nem kellett olyan sokat dolgozni...

Eladósorban mindenki volt – egyszer.

Az ajánlót író szerkesztő egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, mert minden szöveget mégsem idézhet, bár szívesen tenné; és nevet, mert többől mégiscsak idézhet, és felmutathat egy cseppet, melyben talán megcsillan a tenger.