Tizenöt-tizenhat éves koromban neveztem el Gyergyót a fantomvárosnak, és ráragadt, magamban azóta is annak nevezem. Mondjuk ma már az is, mert egy ideje csak a halottaim laknak ott. Emberek a föld alatt, kiürült lakások a feledésben.
Gyermekkoromban mindig az volt az érzésem, hogy Gyergyóban megállt az idő. Nem csak az utcákon, hanem odabent az emberekben is. Ezért neveztem fantomvárosnak, és gondolatban több tucat történetet írtam róla. Nem, nem is annyira történeteket, inkább történet-foszlányokat. A sorsukkal megbékélt (vagy kitudja?) öregekről, a sarki virágárus cigányasszonyokról, akik igazából halhatatlan boszorkányok, és a fiatalokról, akiket a fantomváros szült magának. Fantomgyermek voltam olykor magam is: akárhányszor ott töltöttem a nyarat, bennem is megállt az idő, és értetlenül néztem tükörbe, amikor nyár végén hazajöttem, és valahogy más voltam, mint az, aki elment.
Ditró-Szárhegy, és utána jön Gyergyó, ez volt a szentháromság. Ditrónál kerített hatalmába a „megérkeztünk”-érzés. Majd leszálltunk a vonatról – a magas lépcsőktől legalább annyira féltem, mint a fantomvárostól – és egyszeriben megállt az idő, nagyanyám és én pedig belezuhantunk ebbe a megbénult időbe. „Nagymama öröme, öt betű: unoka”, mondta, ezt olvasta az egyik keresztrejtvényben. Az állomáson be az autóba, majd haza. Kocsi a garázsba, benézünk a fásszínbe, és átpillantunk a házzal szembeni másik, „nagy udvarra”. Vajon Évike megjött-e Ditróból? Ő volt a nagylány a csapatban, ő tanított meg arra, hogy „két óra elmúlt, Fekete Péter nem jött el”, és ő tanított meg „kopírozni”: átlátszó papírt helyezni egy rajzra, és úgy lemásolni. Két óra elmúlt, három óra, négy, öt óra elmúlt, és hat, Fekete Péter nem jött el.
Gyergyóban az ember mindig csak várt, maga sem tudta mire, talán arra, hogy valami megváltó erő felemelje, megmozdítsa az oda dermedt időt. Számtalan történetfoszlány, sosem egy egész történet. Tudom, hogy Gyergyó az, amit egyszer meg fogok írni, egyszer meg kell írnom, mert addig nem nyugszom. Kissé talán rögeszmémmé is vált, folyamatosan írni akarok róla, de nem is írni róla, hanem megírni, úgy ahogy van, már ha ilyet lehet, megírni egy helyet, vagy bármit, úgy ahogyan az van, a maga meztelenségében, a maga megbénult időségében, a maga fájdalmában és a maga megismételhetetlenségében. Ha Gyergyó nem lett volna, akkor én sem lennék, ez ennyire egyszerű. Ha Ágnes nagyanyám, a legendás, a csodálatos, a kiismerhetetlen, és más eposzi jelzőkkel illetett Ágnes nem lett volna, akkor én sem volnék, vagy ha volnék is: csupa üresjárat lenne ott, ahol most ő van, és az ő királysága. Történetfoszlányok, visszatérő álmok, rémek és megfejtésre várók: a katolikus templom és a virágokkal kirakott főtér, a flekkenezések a négyesnél, a jéghideg patak a kilencesnél, és a pillanat, amikor egy életre megismertem a bűntudatot: magam sem tudom miért, eltéptem egy pillangó szárnyát, majd remegő szívvel, gumicsizmában közöltem apámmal, hogy mit műveltem, ő pedig megölelt, és azt mondta, hogy valóban nem szép dolog, de ilyen van, próbáljak meg ne idegeskedni miatta, és a lényeg, hogy ilyet soha többé, mert most már tudom, hogy mennyire rossz érzés bántani egy másik élőlényt. Hogy ebből bármi igaz-e, vagy csak kitaláltam a Gyergyó megírására tett számtalan kísérleteim egyike során, azt nem tudom. Ahogyan azt sem tudom, hogy valóban megtörtént-e az a baleset, amikor egy könnyed, fehér ruhába öltözött nő magához ölelte a halott gyermekét, patakokban folyt a vér, és a nő úgy üvöltött, hogy ha valóban megtörtént, ha nem, a mai napig is hallom az üvöltését, apám meg csak annyit kiáltott a hátsó ülésre nagyanyámnak, hogy „takard el Eszternek a szemét, takard el a szemét!”, de mire nagyanyám eltakarhatta volna a szemem, már láttam azt, ami tán meg sem történt, és a rettenet egy életre összekapcsolódott bennem azzal az érzéssel, hogy apám mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne lássam a rettenetet. Annyira szeretném mindezt megírni, de talán nem véletlen, hogy nem teszem, pontosabban hogy halogatom. Számos tervem van, és dolgozom, írok, gyakorlatilag semmi mást nem csinálok, csak írok. Meséskönyvet, esszét, novellát, írok, törlök, alszom, éjjel felébredek, jegyzetelek, visszaalszom, reggel felkelek, írok, törlök, jegyzetelek, és ezzel egyidőben tisztítok és tisztulok, az Isten áldása ez az időszak, hogy ez megadatott, és addig dolgozhatok, amíg a zavargás javarészét mások számára olvasható szöveggé, történetté, magam számára pedig lágy vizű tóvá változtatom, amiben hűsölök, és aminek a partján megpihenhetek. De Gyergyót most sem vagyok képes megírni. A fantomváros ellenáll, visszaver magáról, miközben folyamatosan felhívja magára a figyelmet. Lassan egész legendáriuma él bennem, ahogy Ágnes nagyanyámnak is: a vonzereje az évek alatt csak nőtt, a titkai csak súlyosabbá váltak. A temetése óta eltelt tizenegy és fél évben számtalanszor elképzeltem, hogy felfedezőútra indulok: nem a nagyvilágot utazom körbe, hanem Gyergyószentmiklós és Gyergyószárhegy minden kis rejtett zugát, és addig kutatok, addig beszélek emberekkel, addig járom az utcákat és a padlásokat, amíg megtudom, hogy ki is volt a nagyanyám, akit kamaszkorom óta legendává írtam magamban. Azon túl, hogy a születésnapunk két napra van egymástól, még számtalan közös van/volt (mi a helyes, ha az egyik halott?) bennünk. Tudom, hogy mindezt felnagyítottam, de hát ez a legendák lényege, legendateremtésben pedig profivá váltam, azt is mondhatnám: utolérhetetlenné. De mindig úgy éreztem, hogy ha útnak indulnék Gyergyóban és Szárhegyen, és addig mennék, amíg visz a lábam, mindig egy utcával és egy padlással tovább, akkor valahol rátalálnék arra, ami a nagyanyám volt, és ami magam is vagyok.
Sokszor gondolom, hogy a regény nem véletlenül jelent számomra leginkább családregényt. Egyik fantáziám a sok közül, megírni a nagy családregényt, ami azzal kezdődik, hogy a nagyanyámnak volt tizenkét lánytestvére, és amikor az apjuk már nem bírt velük, akkor bezárta őket a padlásra. Tizenhárom lány a padláson, köztük a majdani-egykori nagyanyám, aki sokszor némán főzte a paszulylevest, és én mégis úgy éreztem, hogy beszél hozzám. Kétségkívül a megszállottja lettem. Egyszer azt mesélte valaki, hogy sosem ismerte az apját, de kamaszként megpróbálta lenyomozni, és amikor becsengetett hozzá, fogalma sem volt róla, hogy milyen férfi fogja kinyitni az ajtót, hogy fog kinézni, milyen hangon fog szólni hozzá. Az ajtó kinyílt, és még mielőtt lehetősége lett volna kimondani, hogy „a fiad vagyok”, a férfi megfenyegette és elhajtotta, majd rácsapta az ajtót. Soha többé nem ment vissza, és soha nem tudta meg, hogy ki volt az apja. Egy pár másodpercig látott kép volt csupán, amire aztán feltehette az egész felnőtt életét: történeteket és legendákat írhatott köré. Nem tudok elképzelni az ember bensőjét emésztő nagyobb űrt, mint amit az hagy maga után, ha az ember nem tudja, hogy honnan jött. Ha az ember csak úgy van, mint egy véletlenszerűen a világban felejtett tárgy, és nem tudja, honnan, kitől, kiért. Tőlem senki nem titkolta soha, hogy kik a vér szerinti szüleim. Két nagyanyámat ismer(t)em, két nagyapámat nem. De mégsem a nagyapáimról fantáziálok, holott az egyiküknek még csak a nevét és egész egyszerűen a kilétét sem ismerem. Sosem hallottam róla, csak természeti törvényként tudom, hogy valamikor élt, és ebből adódóan élek most én is. De sosem jutott eszembe őt felkutatni. A nagyanyámat viszont, akinél a nyaraimat töltöttem, annál inkább. El tudom képzelni, hogy akár éveket szánok az életemből arra, hogy útnak indulok, és addig járom Gyergyót, amíg összenövök az utcáival, kiásom a nagyanyámat a sírból, és szóra bírom, hogy ő maga mondja el, ki volt. De nem véletlen, hogy mindebből eddig semmit nem tettem meg. Nem vagyok egy halogatós típus, ha valamit akarok, akkor azt nem holnap kezdem el, hanem még tegnap. Nem hiszek a holnapban, a majdban, a fényes jövőben, mert szerintem ilyen nincs. És mégis, Gyergyó és Szárhegy történetét, a nagyanyám legendájával együtt idestova tizenkét éve írom. De ne kérdezze tőlem senki, hogy ki volt az asszony, akinek az ütött-kopott bögréjéből minden reggel megiszom a kávémat, mert nem mondhatom meg. Annyit tudok, hogy volt már furfangos róka-asszony, erdei nimfa, székelyföldi femme fatale, gyergyószentmiklósi Ágnes asszony, és ólomkatona.
