A nagyapám. Itt még gyerek, még nem a nagyapám, csak a ráirányuló tekintetemtől, a tudatomtól, innen visszanézve az. Lehetne bárki, egy gyerek a múltból. Akkor ugyanazt állapíthatnám meg: valami esemény lehetett a háznál, mert egy fényképész tekintete irányul rá. Paraszti családnál ritka. Ezt leginkább a háttér használata miatt gondolom. A szőttes, amit a kasztenból húzhattak ki, talán dédanyám hozománya, vasalt élei jól láthatóak, nem használják, csak majd, ha. Nem a sezlonyról kapták le, az biztos.
– A rojtosat hozd gyorsan, a Zöldet! – mondhatta Anna dédmama, vagy ő maga hozta izgatott kézzel a fényképész kérésére. Most lefényképezik Eleket, gondolhatta, most mindent. Hallom, ahogy nyikorog a kapu, kinyitják, ráterítik a Zöldet, és gondosan becsukva odacsíptetik, eligazítják. Közben Elek a háttérben vár.
A beállítás tanult, illetve tanított, nem spontán.
– Állj rendesen! Zárd össze a lábadat, a sarkadat, húzd ki magad, vigyázz, hozd a sapkát, a Leventét, légy büszke, nyújtsd ki az ujjaidat, fényképeznek! – hallom a hátam mögül, mert ahogy elmerülök ezerszer és ezerszer e fénykép nézése közben, már én magam fényképezem a gyerek nagyapámat. Nem néz rám, a további instrukciókat várja. Kicsit félszeg. Az elálló fülek Iszlai. Ez megy nálunk. A fülek az Iszlai vérre utalnak. Anyámnak is. Átsüt rajta a nap. Oda is lett a kamaszkora. Azóta minden felmenő a fülekre esküszik, hogy ki az igazi a családban. Én nem vagyok az. Az enyémek rendben vannak, Kerekes, zöldhátú-fajta, gyalakúti. Csak a tekintet nem stimmel. Az valahogy nem sikkad el a lényegtelen részletek felett. Rögzít mindent, oda, vissza. Most már én képezek. Beállítom Eleket, gyorsan kellett cselekedni, cipő nem került a lábára, vagy nem volt olyan szép, gyorsan öltöztették. Kinőtt nadrágszárral, gyorsgombolással fehér gyolcs (legyen inkább vászon) inget rá, lájbit – leült benne a kölke, nem vasalt, a nadrágot is elülte, ebben volt egész nap? - de a gallér tökéletes. És az ingujjak?! Az igazi gyerek. Egyik lent, a másik fent. A feszes, beállított pózban ezer árulkodó jel: ő nem levente, nem harcba való, csak gyerek.
És már repül is a kismadár! – de egész alakkal, oda a háttér, minden gondosság, beverődik a fény, ott ül az az öregasszony a padon – na ezt jól megcsináltuk.
– Ki mutogatott neked Elek?! – kiáltom, de nem néz rám, nem is hallja.
Katt. A fénykép hátulján filctollal anyám gondos azonosítója áll: Iszlai Elek, gyerek-apám.
Így öröklődnek ezek a női tekintetek, szorgos kezek. Nézzük, gomboljuk, vasaljuk, instruáljuk, ragasztjuk a füleket, poroljuk a fenekeket, és én viszem az állványt.
Kiveszem a kasztenből a Zöldet, a nagyanyé, megörököltem. Hátramegyek a tyúkudvarra, ez régen is az volt, a kapu elé, ami lehet, hogy nem ugyanaz, nem tudom, ezt is örököltem, ahogy a fényképet. Egyedül vagyok. Egy csórényakú, egy macska, a bátyám és a Huni ketrecei közé állva felveszem a pózt. Zárd össze a lábadat, a sarkadat, húzd ki magad, vigyázz, hol a sapkád, nincsen sapkád, légy büszke! Mondom, légy büszke! – és sírhatnékom támad...
Katt. Az időzítő elvégezte a dolgát. Itt vagyok, rajta vagyok, közel vagyok mindahhoz, amit egy fénykép elmondhat. Ez az örökségem: nő, nem levente.