Egy zsúfolt, boldog lakásban jött a világra. Ott laktak a nagyszülei, a lakás tulajdonképpeni tulajdonosai, a nagybátyja meg a fia, és az anyja meg ő. Haton egy apró háromszobásban.

Ebben a lakásban nőtt fel, kezdetben nem is érezte a zsúfoltságot, hiszen természetesnek tartotta. Csak később, amikor már nagyobbacska lett, kezdett rájönni, hogy például a szomszédban mindössze ketten laknak, és a másik szomszédban is csupán négyen.

Ám a család, ez, amelyet ő annak ismert, jól működött. Nagymama soha nem járt ki, „beteg szegény”, mondta mindenki, bár ő nem értette, ugyan miért lenne beteg az, aki hat embernek főz. De nagymama nagytestű asszony volt, megvastagodott lábaira nem ment fel a cipő, és a lakásban is asztmásan szuszogott.

Nagytata intézett mindent. Ő ment a piacra, ő járt az üzletekbe és a postára, ő fizette a számlákat, és neki fogadott szót mindenki, kivéve a nagybátyját, már ha nem volt józan, ami elég gyakran előfordult. Olyankor hazalődörgött, akár egy imbolygó szalmazsák – a nagymama nevezte el így dühében. Valamiért zavarta, hogy a fia iszik, pedig Ottóka mindenkihez kedves volt, mindenkit ölelgetett, és folyton törülgette a nyálát. Tornatanár volt, ezért nem is ment messze inni, csak a sarki kocsmáig, de hát a közelben is laktak tanítványai, azok elhíresztelték, hogy a tanáruk alkoholista. Pedig nem volt Ottóka más, csak egy szomorú ember, egyszer nőkről és csillagokról beszélt egy éjszakán keresztül, neki meg másnap iskolába kellett mennie.

Az anyja a bankban dolgozott, és hogy ez mennyire megviselte, azt az üres tekintetéből találta ki. Elindult reggel frissen, vidám szemekkel, és hazajött délután teljesen üresen. Az egyik rajzfilmben a macskán átment egy úthenger: pont olyan volt az anyja, amikor hazajött a bankból. Hétvégén aztán összeszedte magát, kirándulni jártak, bújócskáztak, fociztak, órákig gyalogoltak, az anyja olykor levetette magát a fűbe, széttárta a karját, úgy nézte az eget, szép volt nagyon. Zsiga is velük tartott, sokáig ez sem zavarta.

A fürdőszoba előtt gyakran sor alakult ki, ezért bevezették, hogy egy vödörbe is lehet pisilni, ami a folyosón volt, és Ottóka fellökte, ha úgy alakult, ami az anyját mérhetetlenül felidegesítette. Egyszer úgy elkezdett kiabálni az öccsével, hogy Zsiga kiszaladt a szobájukból, Ottóka pedig megfogta a fia kezét, és visszasompolyogtak.

A legjobban a konyhában szerette. Amíg nagymama főzött, ő krumplit, murkot vagy hagymát pucolt, és beszélgettek. Nagymama mesélt az 1989 előtti időkről, s az nagyon régen lehetett, mert kiderült, hogy nagymama akkor szeretett bele a nagytatába, aki „fess férfi volt, akár egy bonviván”. Ezt ő csak félig értette, de nem tudta elképzelni. Mégis szerette ezeket a pillanatokat, mert nagymama egészen másként beszélt, mint nagytata, aki mindig a számlákról és az árakról tartott előadást, és soha nem beszélt olyasmiről, amit neki el kellett volna képzelnie. Ottóka nem beszélt semmiről, csak ha részeg volt, akkor viszont nem lehetett érteni, csak kitalálni, hogy nem érzi itt jól magát, de nem tehet másként. Anya pedig mondhatott bármit, mert a lényeg úgysem a szavaiban rejtőzött, hanem a szemében meg abban, ahogy megszorította a kezét.

Nyolcéves koruktól a szüleik beadták őket focizni. Ottóka ismert egy edzőt, és elvitte hozzá a fiúkat. Azontúl minden héten kétszer edzésre jártak Kacsó bácsihoz. Zsiga hátvéd lett, ő pedig jobbszélső, Kolozsvártól Bákóig, Nagyváradtól Konstancáig sokfelé jártak, mindig egy szobában aludtak. Bukarestben történt, hogy Zsiga hirtelen rosszul lett, egész nap hányt, és az anyja, akit alig láttak korábban, érte jött. Szemrehányóan nézett mindenkire, aztán elrobogott, ő pedig egyedül maradt a szobában.

Még egy napig ott kellett lennie, és ez a nap lett élete legcsodálatosabb napja. Annyira igyekezett vissza a szobájába, hogy Kacsó bácsi aggódni kezdett, hogy talán ő is megbetegedett. Pedig nem volt neki semmi baja, csak nem kellett alkalmazkodnia senkihez, és ezt rettenetesen élvezte. Nem kellett a zuhanó vödör hangjára ébrednie, sem arra, hogy Ottóka zörgeti a zárat, mert nem találja a kulcslyukat, vagy hogy nagytata sóhajtozva pisil. Nem kellett a Zsiga szuszogását, horkolását hallgatnia. Vagy… az anyáét.

Ettől elszégyellte magát. Micsoda ember ő, hogy örül, mert az unokatestvére megbetegedett?! Ki az a gazember, aki nem szereti az édesanyját?! De hát nem tehetett semmit, mégiscsak szerette ezt az állapotot.

Otthon próbált az anyja kedvére tenni. Ha későn ébredt, és nem lett volna már ideje megvetni az ágyat, Raymond megvetette helyette, hosszan pofozta a párnát, elegyengette a paplant. Az ő iskolája itt volt a közelben, sokkal később is elindulhatott. Az órákon jobban odafigyelt, hirtelen még románból is jobb jegyei lettek. Ha le kellett vinni a szemetet, máris ugrott, ha nagymama elfelejtett szólni valamiről, és nagytata nem hallotta a mobilt, máris szaladt.

Anyának az az ötlete támadt, a tavaszi vakációban menjenek el Szovátára. Kezdetben Raymond is lelkesedett az ötletért, mióta azonban járt Bukarestben, teljesen megváltozott. A nagyszülők legyintettek: „Mit vársz Bukaresttől?!”, az anyja azonban aggodalmaskodott. Szovátán végül minden jól alakult, csak egyszer birkózás közben Raymond erősebben meglökte az anyját, és beverte a fejét az ágy támlájába. Az anyja rémülten pillantott rá, és Raymond rögtön megölelte, megpuszilta, úgy vigasztalta.

Olvasni kezdett, ami korábban nem volt szokása. A magyartanárnő dicsérte a Ruminit, így hát mindegyiket meg kellett venni, ha nem az iskolában volt, vagy nem kellett edzésre mennie, az ágyon kuporgott, és olvasott. Zsigával egyre gyakrabban összevesztek, már nem akart vele játszani, Zsiga pedig a fejéhez vágta, hogy beképzelt, mintha nem a vödörbe pisilne olykor. A nagyszülők nem értették az egészet. Este családi kupaktanácsot tartottak, véletlenül Ottóka sem rúgott be, mindenki tanácstalanul nézett Raymondra, aki a könyvet lapozgatta. „Talán vérszegény”, mondta végül a nagyanyja, és másnap nagytata több doboz Béres cseppel jött haza.

Nyáron, mint mindig, hetente egyszer a marosszentgyörgyi strandra mentek, a megbékélt Zsigát is magukkal vitték. Raymond a soron következő Ruminit is vinni akarta, ám az anyja meglepő határozottsággal megtiltotta. A gyerek engedett, de könyörgött az anyjának, hogy rendeljen a Bookline-ról, a magyartanárnő azt mondta, ott minden megkapható. Így jutott az Emil és a detektívekhez és Dóka Péter meseregényeihez. A Forgatagon bemutatták a Vajon nagyi és az aranyásókat, elcibálta az anyját oda, megvették a könyvet, dedikáltatott a szerzővel.

Érdeklődni kezdett az apja iránt. Addig elfogadta a magyarázatot, hogy „eltűnt az életünkből”, de hirtelen kíváncsivá vált, hogy mégis hová lett? Egy ember nem hagyja csak úgy el a feleségét. „Gazember volt”, mondta nagymama összeszorított szájjal, de az anyja rászólt: „Hallgass, anya”. Akkor mégsem volt gazember? Már semmit nem értett.

A szobájukban volt egy kisszék, azon szokott olvasni. A másik kedvenc helye az erkély volt. Különösen akkor szerette, amikor lement a nap, és valami megfejthetetlen kezdett a városra telepedni. Nagytata azt mondta, a kombinát miatt, de hát nagytatának, most már tudta, sose volt fantáziája. Olykor felnézett az olvasásból, és hosszan bámulta az egyre inkább elsötétülő eget. Innen, a nyolcadikról, az emberek nagyon kicsiknek tűntek, a villogó fények távoliaknak, a zúgó autók idegeneknek. Az égen pedig csillagok csillogtak, és egyetlen kérdésére sem válaszoltak, de nem is beszéltek egyáltalán.

(Kép: Albert Lászó Esti fények, 1974. Olaj, vászon)