A kollégám bejegyzésén gondolkodom. 

Azt hiszem, azt mindenki megérti, hogy annak, aki fegyvert fog, más a morálja és a pszichológiája. De annak, aki elveszíti a férjét-feleségét-gyermekét-szülejét, annak mi a morálja és a pszichológiája?

Ha ettől az élére állított kérdéstől szabadulni szeretnénk, akkor nem tehetünk mást, gondolkodjunk el Radnóti Sándor megjegyzésén, miszerint a klimaxot nem lehet megítélni, az antiklimaxot, a mindennapokat azonban igen. Nem is megítélni, hanem megbeszélni, megérteni, tenném hozzá én.

És azon töprengek, vajon mit mondott az a kiskatona, aki hazament a forradalomból? Hogy ti úgysem érthetitek, hiszen nem voltatok ott? Hogy csak annak lenne szabad beszélnie róla, aki ott volt? Jó eséllyel mondhatta ezt, hiszen ő is ebben a tabuizáló társadalomban nőtt fel, melyben nem beszélünk meg semmit, aztán csodálkozunk, hogy nem tudunk mit kezdeni az életünkkel, melyben gyakran a saját életünk ellen élünk, és szerelemnek, boldogságnak, illemnek nevezzük a konok hallgatást.

Elmenőben van az a nemzedék, amelyik elhallgatta a saját diktatúra-történeteit, mondta Visky András egy interjúban, és a mi szénánk sem áll túl jól (https://litera.hu/magazin/interju/visky-andras-a-lelekbe-vetett-hit-tartja-bennem-a-lelket.html). Mindenki nem lehetett ott a forradalomban kiskatonaként, éppen azért kíváncsi rá, hogy milyen volt az a tapasztalat. Ez a társadalom azonban bezárkózik a tapasztalataiba, nem osztja meg őket, mindent a hallgatás tilalma alá von. 

Amikor Ottlik megírta az Iskolá…-t, társai közül többen reagáltak felháborodottan. Az, akiről Schulzét mintázta, igenis „jó katona” volt, aki „embert nevelt a kölykökből”, „mintahadsereget a nyájból.” Az idézeteket emlékezetből fújom, pontosságukhoz mégsem férhet kétség, hiszen nagyon jól el tudom képzelni a szemrehányásokat – olyanok szemrehányásait, akik pontosan tudták, hogy Ottlik maga is reáliskolába járt, elvégre iskolatársak voltak. 

Annak sem szabad megszólalnia, aki megtapasztalta, mert ha megszólal, „bomlasztó elem”, „osztályellenség”, aki elfelejtette, milyen remek a szadizmus, és milyen nagyszerű a koncepciós per, hogy az Iskola… két nagyjelenetére utaljak csupán („az elbeszélés nehézségeiről” most nem is szólva). De ha nem erről van szó, akkor mondjad, barátom, miről?! Csakhogy nem mondja, illetve mindössze annyit mond, hogy erről nem szabad beszélni, jó az úgy, ahogy van.

Nézem a közösségi hálót s a különféle műsorokat, és döbbenten látom, mennyire konvencionális a nemzedékem: tésztát gyúr, flitterek között mosolyog, csendeséjezik – teljesen olyan, mintha öregembereket látnék, és mintha soha nem lett volna forradalom. De hát hogyan lett volna, ha csak a zárást tudjuk képviselni, és olyan mondatokkal beszélni bármiről, melyekről elvárjuk, hogy igaznak fogadják el őket?

Mert ha a katona mindig engedelmeskedik, akkor ezt magyarázd el nekem; és aztán viszonyulj ahhoz, hogy Guillaume őrmester egyetlen golyót sem lőtt ki a fegyveréből. Nem voltam katona, de olvastam Kuncz Aladárnál, és hitelesnek tartom, még ha kivételesnek is. Egyáltalán: mi van a kivételekkel? Erősítik a szabályt, és akkor ismét bezárul a kör, mert megint visszalépünk a közhelyek biztonságos nyugalmába? Azért nem ismerünk egy 1989-ből való Guillaume-ot, mert nem volt, vagy mert senki nem mesélte el, hogy volt? Ahogy azt sem meséli el senki, hogy mi volt 1989 előtt, de zokon veszik, ha feltesszük a kérdéseinket, és megsértődnek, ha a történetek kibuggyannak, holott ez a természetük? Nem jobb lett volna elmesélni őket, még mielőtt ránk fröcsköltek volna minden gennyet?

A feleségünk mindentől megfosztott a váláskor, a barátunk nem akar elvenni, pedig mi nagyon szeretnénk, a gyermekeink jobban szeretik a nevelőapjukat. De most ne foglalkozz ezzel, szívem: nézd, elkészült a mákos bejgli.

(Kép forrása: Wikipédia)