Akkor én már nem voltam katona. De amikor voltam, pontosan így néztem ki.
A kabát és a bakancs nem érdekes. A rohamsisak borzasztó kényelmetlen, nem arra készült, hogy az ember fejét védje, hanem hogy különbözzék más hadseregek sisakjától. Nyáron meleg, télen hideg, nehéz, a szíjak törik az ember fejét, látszik, hogy a fiúk megpróbálják kibélelni, ritkán hordják, nincsenek szokva vele, golyó ellen nem véd, repesz kevés röpköd, hálistennek. Jobb oldalon a gázmaszk táskája, ezeké, ha jól látom, textil. Amit akkoriban kötelezően meg kellett vásárolni a civileknek is, műanyag táska volt, ritkán még lehet látni, elnyűhetetlen, vírus ellen a gázálarc nem véd, a szíja parittyához (csúzli) kitűnő. A tölténytáska is pántos, textil, az újabb módi, a bőr, amit a derészíjra kell kötni, elegánsabb, de kényelmetlen. A géppisztoly (AK 47) azóta átminősült rohampuskává. Mióta megvan, minden háborúban legalább az egyik fél ezt használja. A rohamkés nem jó semmire (ma már boltokban is kapható, vigyázat, hamisítják!), nincs kiélezve, ha le kell hasalni, nyomja az ember oldalát. Szuronyként feltehető a puskára, de az elég vicces, a szuronyroham első háborús filmekből ismert, retró. Tisztelegni lehet vele.
A fiúk tanácstalanok, erre a harci feladatra kiképzést nem kaptak. Van, aki szorítja a puskát, és van, aki rágyújt éppen, a másik malmozik az ujjaival. Hátul a tisztek. Ők nincsenek bevetéshez öltözve, széles bundagallért hordanak – bárány. A fehér sisakos vajon kicsoda? Lehetne a harci jármű (TAB) vezetője, és lehetne motoros rendőr, az ő sisakja kényelmes... Géppisztoly van a kezében, a rövid csövű változat, egy kézzel fogja, de lehet, hogy a másik keze csak nem látszik. A golyó 1500 méterről halálos sebet okoz, ha kétszer megpattan, akkor is. Ő mintha pontosan tudná, hogy mi a dolga. Talán kiképezték és utasításai vannak. Parancsot teljesít, esküje köti, tiszti becsület szava, isten akkoriban épp nem volt, de a katona esküt tett, mint mindig. Azokban az órákban a főparancsnok (Nicolae Ceaușescu) éppen megfutamodik. Itt még nem tudja senki, de lehet, hogy ő már tudja. Lehet, hogy még az a suspense van, az a s-ar putea să nu se știe – nem lehessen tudni. Minden megtörténhet még, mindennek az ellenkezője is. Itt most nem lőnek, és még nem is fraternizálnak. A lövöldözés megvolt, a halál is.
Elképzelem ezt a fehér sisakost, miután a román televízióban elhangzott az a mondat, hogy: A fugit! (elmenekült). Mi lett a sisakkal és a rövid csövű géppisztollyal? A fiatalember azóta már minden bizonnyal kövér nyugdíjat élvez. De akkor, midőn a katonák egy része a forradalmi tömeggel fraternizált, neki volt pár nehéz perce. Mert a sisak ugyan véd, ellenben árulkodik is. Bizonyára nem a szavak embere, hanem a tetteké, tehát kicsi az esély arra, hogy az élménybeszámolóját olvashassuk. Pedig volna miről mesélnie. Én most egész komolyan gondolom, hogy bár túlnyomó többségben voltunk mi, forradalmárok, néhányan utolsó pillanatig kitartottak. Valamiféle kisebbség. Hittek vagy csak odacsípte őket a valóság, mint cérnát a zipzár. Ők is emberek, akiket az akkori lincshangulat, ajaj, megijesztett, hogy mást ne mondjak...
Mindig elhangzik, hogy azóta sem tudjuk, hogy ki lőtt. Fegyveresek, parancsra és csak úgy, mert miért ne... Akinek volt puska a kezében, tudja, hogy milyen, tudja, hogy technikailag milyen kevés a különbség. Lőni vagy nem lőni? Akinek fegyver van a kezében, másként moralizál, és más a pszichológiája. Jó annak, aki nem tudja, de aki nem tudja, az ne ítélkezzék. Ideje volna megbocsátani mindazoknak, akik 89 decemberében meghúzták a ravaszt. Mivel a jogrend erre nem alkalmas, mi emberek fogjuk ezt elvégezni. Mert az a katona, aki ott áll, és nem tudja, mi lesz, pontosan olyan áldozat, mint az a civil, aki vele szemben áll, és nem tudja. Amikor ezt felismerik, fraternizálnak, később a tisztek, később a párttitkárok, később mindenki.
És nyilván, de nem utolsó sorban az fehér sisakos is.
