A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Láng Zsolt: Bedőlni a hóba

2020. december 14. - 1...1

Ha fújna a szél, nem volna hangja. A levéltelen ágak közt nesztelen siklana. De a közelben fa sincs. A levegő sem moccan. A felhők egyhelyben lebegnek. A hó puha és néma, mint egy komfortos eutanázia. Egyetlen emlék maradt: az eldőlésé. Semmi gondolat, minden érzet.

remote_adjust_rotate_0_remote_size_w_1280_remote_size_h_1258_local_crop_h_1258_local_crop_w_1280_local_crop_x_0_local_crop_y_0_r_0_focus_x_643_focus_y_776_n-large-16x9-far.jpeg

Egészen elképesztő, hogy Robert Walser első regényében, A Tanner testvérekben Simon rátalál egy hóban fekvő halottra, kalapja arcára fektetve, mintha napfénytől óvná. Kerek ötven évvel a regény megírása után, Robert Walser egyik sétája alatt elterül a hóban, és csak jóval később bukkan rá két szánkózni induló gyerek, pont karácsonykor, 1956-ban. Elegáns fedorakalapja, akár gyerekrajzokon a nap, kerek pöttyként tündököl jó karnyújtásnyira tőle.  

A rendőrségi fotós több képet is készített róla, az egyiket lehozta a St. Galler Tagblatt. Ikonikus kép lett belőle. Tacita Deantől kezdve Dora Garcián, Rosemarie Trockelen át Mark Wallingerig többen is feldolgozták, festmények, szobrok, installációk ihletődtek belőle. Legújabban Thomas Hirschhorn készített egész múzeumi termet betöltő térplasztikát Bernben: hófehér felületbe benyomódott műanyagszobor.   

Az eredeti kép a legszebb. Sötét foltok, fekete vonalak apoteózisa. Másképp mondva, apokaliptikus diadala. 

Van itt egy elég nagy tévedés. Hogy azt hisszük, az író leül az üres lap elé, és betölti betűivel. Papírra vetíti azt, ami fejében, szívében van. Épp az ellenkezője igaz. Mert amikor ránézünk az üres papírra, máris mindenfélével telezsúfolt lapot látunk. Ahhoz, hogy valóban írhassunk, üressé kell tenni.   

A hófedte kis kelet-svájci város, Herisau, miként egész Svájc: nem evilági táj. Akár a dombtetőkről, akár a völgyből szemléljük, tele van magasztos perspektívákkal. Közelit és távolit, lentet és fentet elhajolt vonalak kötik össze. A rövid hosszú lehet, a hosszú csak egy ugrás. Ami reménytelen, csupa derű. A szétfeszülő völgy kiszakíthatatlan fájdalmát kéjjé villantja a gleccser transzcendens kékje. A visszavonhatatlanság nyugtalanító öröksége örök békét ígér.   

Walser, aki húszévesen világzseniként tündökölt Berlinben, élete utolsó húsz évében minden nap hosszú sétára indult az otthonból, ahova félrevonult. Nyáron a temető felé eredt útnak, hogy kulacsát megtölthesse a delfines kútnál, télen ellentétes irányban, az otthon fölötti domboldalba kapaszkodott fel. Pont szemben a temetővel dőlt el. Lent, mélyen a völgyben a város, a maga pikkelyes házaival, barokk kutjaival, teraszos kertjeivel. Az otthonban többnyire egy ablakmélyedésben üldögélt. Sétáira néha elkísérte barátja, Carl, aki Zürichből vonatozott ide, de vele sem sokat beszélt. Úgy tűnt, valahol egy másik időben él. De ez csak részben volt igaz. Idő nélküli világban létezett. 

A még aktív Robert Walser egyre kisebb betűkkel írta könyveit. Az utolsót, 150 oldalas regényét tizenkilenc levelezőlapra írta. Mint aki egyre kevésbé hisz abban, hogy bármi fontosat el lehet mesélni. A rendőrségi fényképész több szögből is fotózott. Van, ahol a távolabbi lábnyomok, másutt a bámészkodók is látszanak. A legjobb kép természetesen a kép előtti kép, amelybe még nem lépett bele senki. Tussal rajzolt fekete betű a fehér papíron. Egy író elementáris szakítása a bőbeszédűséggel.   

(A kép forrása)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7016339298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása