Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte, 6 évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.
Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység.
Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.
Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?
Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta, "otthonról hozott" (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.
Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.
Az antológia teljes előszava itt olvasható.
Serestély Zalán: apacsend
a temetés éjszakáján
két emelet között elakadt a felvonó
apám volt akkor
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
hogy egészen kitelt
hallgatással a tömb
pedig sosem hitt semmiben
ami nála magasabb volt
s most
az aknacsöndben
mégis ő hallgatott
nem valamiről
vagy valamit el
bár szokása egyik sem volt
s nem is úgy
mint kinek sebészkés vette szavát
hanem mint önvizét tó
ha ülepedésben végre
otthonra talált
s a lomhán szitáló
szikkadás
szomj
delirium tremensek közepette
saját kegyelmet kapna
minden külön szemcse
ha sötét mélybe tér
hiába szállt alá hogy teste
rohadását megannyi
vaksi-jámbor állat bevégezze
hallottam
fölfele hallgatott
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
súlyos apacsendjén átmorajlott
hogy nem élők
emlékezetében süllyed meg holt
hogy ötvenhét év
– fénytelen ünnepek
a folyton félrenyelt leves
televizelt ágyak –
üledékében
feneklő lom
vagyok csak én is
és nincs ki azt mondhatná
fia voltam rettegve
mindent mi véréből rám örökült
halottaságya gennyes
paplanát-párnáját iszonnyal
két ujjra csípve
s keresve bocsánatát
ha megbocsátani nem bírtam
a húgomon-anyámon tett
erőszakot
az én apám volt
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
csak így tudom mondani
hogy apám helyén
mélységes tó
önvizét nyeli
hogy néha majd
csigák-rákok jönnek
felkavarni a langyos iszapot
s fülembe üledék száll
rosszul tudni
hogy ki vagyok
hogy amit megbocsátani nem bírok
azt már egyedül viszem
és legfőképp hogy szabad-e
csak ezért megbocsátani
és szabad-e nem
OZSVÁTH ZSUZSA: Május egy
Fáj ezt az őszes tekintetű kutyát szeretni.
Ahogy körbetekint, odamegy a székhez,
Némán megszagol, nincs kérdés, válaszra nem vár,
Csak néz a maga pőre tekintetével.
Mit lehet kezdeni a mohósággal,
A lángba boruló arccal szemfenékig.
Ezt a kutyát aludni sem kéne hagyni.
Elmenni sem kéne hagyni.
Felmarni a betont lába nyomán,
Véres körömággyal kaparni utána,
Belekapaszkodni a lábába,
Mint valami rossz kolonc.
Fáj ezt az őszes tekintetű kutyát szeretni.
Paplan helyett ráhúzni a testre melegét,
Szivárogjon a pórusokba, vegyüljön el
A többi testnedvvel, mert különben fáj,
Ahogy ez az őszes tekintet, ez az éhes kutya szeret.
Ahogy napról napra a gazdám lesz.
Benke András: Gunoi
Évekig hittem azt, hogy valójában így hívják,
amit mond, az a neve, csak ennyit tud mondani,
és csak ott, a küszöbön toporogva, míg anyám
az ajtó mögül kotorta elő az üres üvegeket,
hogy azokat is a zacskóba tegye. A szabadon maradt
kezébe végül száraz kenyeret vagy aprót nyomott.
Anyám azért más volt, bizonyos szempontból
viszont hasonló, csak ő attól volt idegen sokszor,
hogy nemcsak a munkában, hanem otthon is
leltározott, ami viszont azért volt cseles, mert
úgy engedett ki sokat, hogy a legkényesebb és
-fontosabb portékákat éveken keresztül a szájában
rejtegette, csombolygatta. Pedig a küszöb két
oldalát világok választották el, mint a felfedezett
és a fel nem fedezett űr, az előbbiről is csak annyit
tudunk kb., hogy már fel van fedezve. Ja, és van ott
még esetleg egy-két jelzőfény is, amely mindig túl későn
érkezik meg. Mégis csak az a naiv mosoly hiányzott
mindig anyámról, de hát nincs mit ezen csodálkozni,
az is a küszöb túlsó felén ragadt minden egyes alkalommal.
S hogy még mi, azt sem tudom meg már soha, s kérdezni
is csak innen bentről tudok. Ő viszont mindig kintről
tette, mintha a hangsúlyt mindig felvitte volna
annak a szónak a végén, amit sokáig a nevének
hittem, pedig azt sem tudtam, hogy mit jelent.
Győrfi Kata: a hegyen lefelé
egy város kijáratánál, mielőtt letértünk a széles útra,
megálltunk, és kiszálltunk a kocsikból,
hogy végignézzünk egymáson:
így nézünk ki azok, akik túlélték.
minden teljesen jeges volt,
csak anyagokat sejtettünk,
hogy az ott jobbra termőföld,
balra füves mező lehetett.
te a híd fele indultál,
a mögöttünk levő autó is lassított,
amikor tövig jobbra törted a kormányt,
és elindultunk a hegyen lefelé háttal.
úgy tűnt, te tudod, mit csinálsz,
és az álmom meghasadt:
az egyikben tolattunk a töltésen;
a másikban az arcod élén
húztam végig az ujjam,
a szemedtől a füled előtt az álladig.
egymással szemben feküdtünk,
és a világnak soha nem kezdődött el vége lenni.
Fischer Botond: Centenáriumokra
Szintézisszerű kábulat vagy forrástalan fókusz, egyre megy,
mert mindegy, hogy egy energiarendszer zárt vagy nyitott.
Mert fuck the system. Mert el kell veszítnem az elvonási tüneteim.
Az éhséget. Lustaságot. Kiürült éléskarma.
Legyen záumága vacsorára, mert ha épp nincs is ünnep,
de hétköznap sem egészen. Együnk záumágát.
Együnk nyers húst nyereg alatt.
Együnk légyölő galócát. Együnk miccset, mustárt, csorbát.
Ne együnk húst.
De együnk gazdagokat.
Együnk lezüllött morzsákat soron kívül, pult alatt.
A halotti toron a halottat kellene megenni.
Inkább ne együnk húst. Mert az ünnep az mindig
a saját temetésünk. Jókedvű öngyilkosság. Tesztoszteron.
Véres üvegszilánkok konyhaasztalon.
Valahogy teljesen máshogy kellene ünnepelni.
És valami teljesen mást.
Az éppen ünnepelt rendszert kellene megenni,
Kronosz saját magát.
Két hely van a zászlótartóban,
az egyikbe piros-sárga-kéket teszek, a másikba feketét.
( )
Éjjel kilopózom, az egyiket kilyukasztom, a másikra
körbe zárt A betűt fújok fehér festékkel.
Aztán gondolom, feljelentem magam.
Úgyis mindig a jelentésekkel küszködök,
össze-összetévesztem a jelölőt a jelölttel,
vágyat a gyönyörrel, sajnálatot a bűntudattal.
Fogalmam sincs, melyik háborúban
melyik ősöm hol harcolt, elég nekem
számontartani csak az egyik nagyapámat,
aki volt magyar levente, wehrmachtos,
aztán román tisztiszolga. A nagyanyáimról többet tudok.
Csak már fogalmam sincs, mit illik magamról tudnom,
mit másokról, és engem mi érdekel.
Az elvonási tüneteim,
tüntetéspornó, analitikus kábulat talán,
és a Black Bloc még opció.
