1.
Apám halála után hetekig rettegtem, hogy megszólal a telefonom és az ő neve jelenik meg a kijelzőn. Attól, hogy apám felhív a túlvilágról, még az után is féltem, hogy láttam az ékszerdobozomnál nem nagyobb urnát, a tetején csipkével, benne Imre János poraival.
Az apai ág mára feledésbe merülő tájait boszorkányosan burjánzó rokoni viszonyok festették olykor pazar, máskor egészen hétköznapi látvánnyá. A számomra is látható része tíz éven keresztül haldoklott. Apám volt az első, nem kell a Dunának menni, kicsileányom, mondta. Csak neked mondhatom el, gondol itt az anyjára, a nagyanyámra, akinek nem mondhatja, nekem viszont igen, hogy „karácsonyra már nem leszek”. A halál akkor már ott van velünk, rátelepszik a tisztaszobára, a romlás baljóslatú lehelete meg-megérinti a nejlonzacskókba csomagolt plüssöket. Mintha körénk vésték volna a sötétséget, nyomasztó az éjszaka. Odakint nagyapám horkol, nagyanyám csendben van. Arra gondolok, hogy talán nem is alszik, egy anya sosem alszik, főleg, ha odabent a fia haldoklik. Apám a betegségével együtt belenehezül a sötétbe, nem emlékszem, hogy odakint fénylene a Hold, csillagok sincsenek. Nem kell a Dunának menni, mondja, és furcsa ezt hallani. Nálunk a Maros folyik, nem a Duna, az ott Magyarországon van, amely ország ugyanazért közeli, amiért idegen: ott lakik az apám. Úgy képzelem, hogy karácsonyig még nagyon sok van, addig még vissza fog menni, leél egy életet, és a halál továbbra is csak egy szó marad.
