A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Bálint Ildikó: Mourir de rire

A Tompa Miklós Társulat Scapin furfangjai c. előadásáról

2022. január 19. - 1...1

Molière január 15-én lett volna 400 éves. Nem ezen a napon született, de ez megkeresztelésének bejegyzett dátuma. Apjától örökölt foglalkozását, az udvari kárpitosmesteri címet, hamar a színházi mindenes szerepére cserélte. Így született meg immár másodszor Jean-Baptiste Poquelin, és lett belőle Molière, az egyszemélyes színház: drámaíró, színész, rendező, akit a színháztörténet a modern komédia megteremtőjének tart. C´est rien – mondaná talán a maga szerénységével.

mol2.jpg

Tovább

Vida Gábor: Az elvtársak cipője

Akkor még volt igazi tél – bezzeg. Akkor még minden igazi, egyedül a szocializmus volt létező. Vagyis a szocializmus Magyarországon volt létező, Romániában pedig eredeti – original. Általános is volt, meg nemzetközi, mint ma a kapitalizmus és a nacionalizmus. Valójában mindig egy nemzetközi paradigma kellős közepén élünk, ha tetszik, ha nem, ha értjük, ha nem, többnyire nem. Nagy nemzetközi paradigma közepén élni jó. A szélén már nem annyira, kimaradni belőle viszont egész kellemetlen dolog. Röhögnek a szomszédok, hogy miközben ők szállnak elfelé, mi nem, mi ott maradunk lent a szutykos talajon. Mindig ez a hülye verseny! Nem elég felaprítani a fát, de többet kell, mint a szomszéd, vagy hamarabb, gyorsabban. Ha ez nem lehetséges, akkor olcsóbb fa kell, amelynek ugyanakkora fűtőértéke van, esetleg nagyobb, viszont mi kevesebb munkával és ráfordítással állítottuk elő, és nem fáradtunk el. Zöld fa kell ma már, például, zöld, és mégse legyen nyers...

266111692_10221057391408650_2224159010320641338_n.jpg

Tovább

Imre Eszter: Négy ablak mögött a sötét

1.

Apám halála után hetekig rettegtem, hogy megszólal a telefonom és az ő neve jelenik meg a kijelzőn. Attól, hogy apám felhív a túlvilágról, még az után is féltem, hogy láttam az ékszerdobozomnál nem nagyobb urnát, a tetején csipkével, benne Imre János poraival.

Az apai ág mára feledésbe merülő tájait boszorkányosan burjánzó rokoni viszonyok festették olykor pazar, máskor egészen hétköznapi látvánnyá. A számomra is látható része tíz éven keresztül haldoklott. Apám volt az első, nem kell a Dunának menni, kicsileányom, mondta. Csak neked mondhatom el, gondol itt az anyjára, a nagyanyámra, akinek nem mondhatja, nekem viszont igen, hogy „karácsonyra már nem leszek”. A halál akkor már ott van velünk, rátelepszik a tisztaszobára, a romlás baljóslatú lehelete meg-megérinti a nejlonzacskókba csomagolt plüssöket. Mintha körénk vésték volna a sötétséget, nyomasztó az éjszaka. Odakint nagyapám horkol, nagyanyám csendben van. Arra gondolok, hogy talán nem is alszik, egy anya sosem alszik, főleg, ha odabent a fia haldoklik. Apám a betegségével együtt belenehezül a sötétbe, nem emlékszem, hogy odakint fénylene a Hold, csillagok sincsenek. Nem kell a Dunának menni, mondja, és furcsa ezt hallani. Nálunk a Maros folyik, nem a Duna, az ott Magyarországon van, amely ország ugyanazért közeli, amiért idegen: ott lakik az apám. Úgy képzelem, hogy karácsonyig még nagyon sok van, addig még vissza fog menni, leél egy életet, és a halál továbbra is csak egy szó marad.

budapest_1962_parisi_udvar_epulete_fortepan_102661.jpg

Tovább

Tófalvi Zselyke: Mi lesz velünk reggelig?

Épp infó (digitális kultúra) házi feladatot készítek a gyerek helyett, elmúlt éjfél, tizenkettőt ütött az óra, nem is óra az, hanem a templom harangja, elég rendes tőle, hogy éjfélkor is ugyanakkora hangerővel tudja az ütemet verni. Vele ellentétben én nemhogy éjfélkor, de már este tízkor meglehetősen haloványan ütögetem saját ritmusomat, de ma kivételt kell tennem, mert ugye ott a házi, és nincs mese, reggel nyolcig fel kell töltenem. Legyen ma is szilveszter! - megoldok én mindent, csak ez a prezentáció ne lenne, ami 32, leírva harminckét feltételnek kell teljesülnie, hogy a tanár elfogadja azt. Pionír becsületemre esküszöm, hogy mindent elolvastam arról, hogy kell ezt a prezentációt elkészíteni, de én se értem: hogy akkor hogyan valósulhat meg a zöld átmenet a sárgába egyik diáról a másikra kapcsolva? Nem jó, ha maga a feladatleírás érthetetlen. A gyereknek adok igazat: ha én nem értem, ő hogy érthetné, bár ő talán már sokkal többet tud, ért, mint én.

256864385_1031598164298384_4824125832268498190_n.jpg

Tovább

Vida Gábor: Halottak napja

Van egy falu Romániában, magyarok ott már nem igazán laknak, bár született ott híres ember, szobra vagy emléktáblája nincs, nem is ő a fontos. Abban a faluban az ötvenes évek elején volt egy aratósztrájk, a parasztok a kollektivizálás vagy a beszolgáltatás iránti nemtetszésüknek adtak hangot. A rendőrök közéjük lőttek, meg is haltak többen. Mi történt ezután, nem tudom, de az én gyerekkoromban már nem számított valamire való családnak az, amelyiknek magasrangú tiszt nem volt a tagja – igen, annál a szervezetnél. A falusiak megértették, hogy hol van az erő, a hatalom és a pénz. Ez utóbbi nem volt akkor ilyen fontos, mint ma, de tudták, hogy az lesz, nem is csalatkoztak. Ismertem embereket onnan - magasrangú tiszteket nem, csak rokonokat – és beláttam, ma is belátom, hogy sosem tudtam elmondani nekik: a rossz oldalon álltok. Ceaușescut szolgálták, magyarán szólva. Akkor az volt a rendszer. Mindig van rendszer. A szolga mindig a jó oldalon áll, az alkalmazkodó, az opportunista, és amikor vált a rendszer, akkor ő is. A balek szokott ellenállni.

fe_800_500_szilagyi-domokos300-240.jpg

Tovább

Plainer Zsuzsa: Neve is van - Bukarest

Amikor bevállaltam a többórás utazást (hetente egyszer oda vonattal és egyszer vissza repülővel) kereken tíz hónapig, nem az utazhatnék hajtott; a helyzet hozta így, amibe belelavíroztam magam. Szerettem volna azt az ösztöndíjat, mert szinte minden munkámnál nagyobb kihívás volt, így az előttem álló időszak emberileg is szakmailag is ígéretesnek tűnt. Egyetlen kérdőjel maradt csak: a célállomás, azaz Bukarest. Hogy bejön-e nekem? És én neki?

d83xx3k-d37c0a5b-b1cf-4fb7-a23e-284c077cdb8e.jpg

Tovább

Imre Eszter: Élünk, olvasunk

Romsics Ignác egy portréinterjúban élete legnagyobb szerencséjének nevezi, hogy könyvet adtak a kezébe. Olyan magától értetődőnek tűnik, nem? És közben mégsem az. Én azért nem fogalmaztam meg így soha, mert talán túlzás nélkül elmondhatom, hogy a könyv, az olvasás olyan volt nálunk, mint az oxigén. Az élet alapja, feltétele és körülményektől független velejárója. Anyám nem hobbiból olvasott, ő egyszerűen csak élt és olvasott. A kettő egy volt. Engem pedig nem tanított meg olvasni, a hagyományos értelemben legalábbis, hanem adott egy életet, és azzal együtt a könyvet. Az írott szó nem az élet mellett helyezkedett el, valamiféle külső többletként, hanem az élet húsa és vére volt. És ahogy az élet alakult, úgy alakult vele az olvasásom is, mindegyre új és új rétegekben ki(b)omolva, nyílva, hullámozva és áramolva.

244973120_950424252576270_8519743065998965836_n.jpg

Tovább

A maszk mögötti áhítat – A Helikon színházkritikai pályázata

A Helikon Kulturális Egyesület és a Helikon folyóirat színházkritikai pályázatot hirdet erdélyi, Erdélyben élő pályakezdő fiatalok számára A maszk mögötti áhítat címmel.

A pályázat feltételei: pályázni olyan előadáselemzéssel lehet, ami nem jelent meg korábban nyomtatásban vagy bármilyen internetes felületen. A kritika bármely erdélyi magyar társulat tavaly szeptember óta bemutatott előadását kell elemezze, terjedelme nem haladhatja meg a 7 000 leütést, szóközökkel együtt, nem lehet kevesebb 5000 leütésnél, szóközökkel együtt. Egy pályázó csak egy pályaművel jelentkezhet.

A pályázat kizárólag erdélyi (romániai magyar) származású, Románia területén élő pályakezdő szerzőknek szól, akik 2021 januárjában még nem töltötték be 22. életévüket.

A pályaműveket doc vagy docx dokumentum formájában, csatolt fájlként a helikonpalyazatok@gmail.com címre várjuk, 2021. október 31-ig.

Első díj: 1000 RON, második díj: 750 RON; harmadik díj: 500 RON.

A díjazottak nyertes pályaművei a Helikon Theátrum rovatában lesznek olvashatók, a díjjal nem jutalmazott, ám színvonalasabbnak tartott pályaműveket is közöljük.

 

 

 

 

 

Vida Gábor: Puliszka

Azt mondják, hogy amióta Habsburg-házból való bölcs uralkodóink a burgonya (krumpli, kolompér, pityóka, gruja, stb.) és a kukorica (tengeri, málé, törökbúza, stb.) termesztését némi szelid erőszakkal és kisebb botozások alakalmazásával a magyar parasztság körében meghonosították, hosszan eltartó és tragikus éhínség nem volt, bár a két világháború és főleg a kollektivizálás némileg igénybe vette a lakosság tűrőképességét, de nagy tömegek nem haltak éhen. Hogy mit jelent ez, elég csak az ukrajnai katasztrófát említeni, azt a Sztálin nevű bölcs vezér idézte elő szántszándékkal, elégedjünk meg azzal, hogy a mi bölcs vezéreink kisebbek voltak, ezért a hatalmuk is arányosan kevesebbre volt szabva.

242260948_4427945380628792_8460510158345360567_n.jpg

Tovább
süti beállítások módosítása