Deák Kristóf Oscar-díjas magyar filmrendező, akinek a díjnyertes Mindenkihez hasonlóan, a 2019-es Foglyok című kamaradrámája is az elnyomásról, valamint az összetartás erejéről szól. A Mindenkiben a gyerekek kezdeményezik, hogy tehetségük mértékétől függetlenül, egyforma bánásmódban részesüljenek, míg a tanárnő képviseli az önkényességet. Ezzel szemben a Foglyokban az ÁVO (Államvédelmi Hatóság) az, aki válogatás nélkül foszt meg embereket a szabadság érzésétől.

Ez az év mintha úgy indult volna, mint a többi, aztán egészen más lett belőle.

Egyik pillanatban sorba állok az egyik klinikán, hogy elvégezzék a mindenféle teszteket, amelyek a sofőrvizsgához kellenek, a másikban meg lezárják az országot a koronavírus miatt. Akkor alig tudom elképzelni, hogy három hónapot otthon üljek, ma már a féléven is túl vagyok.

Meghosszabbodtak az alvásaink. Az egészséges években hatkor-fél hétkor már ébredeztünk, most nemritkán kilenckor kelünk fel. Jól esik tudni, hogy még aludhatsz, és tényleg nem érted, ugyan hová is siettél addig.

2020. október 20-án a Bernády-házban Vadon és Irodalom címmel egy beszélgetés lett volna Centaurival. A járványügyi helyzet miatt ezt nem tudtuk megtartani. Helyette készült ez az összeállítás.

Vannak írók, akik csak írnak, őket mindig irigyeltem, meg azokat is, akik mindig olvasnak. Egy jó kirándulás is mindent megér, ugyanolyan öncélú dolog, mint az irodalom. Állítólag Petrarca az első olyan európai, aki csak azért mászott fel egy hegytetőre, hogy fent legyen, és ezt el is mesélte. Ugyan mi haszna van a havasi szürkebegynek vagy a hajnalmadárnak? Abban már nem hiszek, hogy a környezetvédők és biológusok rá tudják venni a világ hülye urait, hogy ezt a még úgy-ahogy létező élővilágot megóvjuk. Élővilág ember nélkül is lesz, nem aggódom. Hogy mennyire sebezhető az ember, azt most éppen újra látjuk. Az élet pedig megy tovább. Az ember is csak egy élőlény, mint a többi, bár én azt gondolom, hogy nem a legokosabb majom, hanem a legkisebb isten.

Az a gyanúm, hogy öregszem. Nem is olyan régen háborogtam, hogy a Duna Televízió megszokott erdélyi képsorában az egy lovas szekér afféle vágókép lett a 90-es években, az erdélyi szegénység szimbóluma, amelyhez megfelelő zenét is adtak, főleg mezőségi lassút. Nem minden ok nélkül volt ez így, és mintha megállás nélkül mennének a rosszul öltözött magyarok, székelyek, románok, cigányok a gödrös aszfaltúton vagy a sárban, valahonnan valahova, és szívják a cigarettát. Érdekes volt, bár inkább szomorú, azóta cigaretta sincs már a tévében. Vannak olyan képek és képsorok, amelyek beleégnek az emlékezetbe, és hiába tudja az ember, hogy az egy ló nem feltétlenül szegénység, a tévében azt jelentette. Ha valaki jobban belegondol, netalán szekerezett és lovazott, tudja, sok olyan helyzet van, amikor egy ló éppen elég, eggyel jobban lehet boldogulni, mint kettővel, fele annyi takarmány kell neki, fele annyit kell kaszálni, stb. A legtöbb falusi szegény embernek még egy lova sem volt...

ÁTJUTÁS

GYAKOROLJ SZAVAKAT
ÉVSZÁMOKAT
EZEN A KÉPEN ÍGY
TARTSD EDZÉSBEN AZ
IDŐT AZ ÉHSÉGET A
SZABADSÁGUKKAL TERHES
TESTEKET TEKINTETEKET
TEREKET FÁKAT

A LATYAK MÉG NEM ÉRI
A SZÁDAT MÉG ELJUTHATSZ
EBBŐL A TÉLBŐL VALAMERRE
ELEVENEN
A KÉP TÚLOLDALÁRA IS AKÁR

VAGY NEM EZÉRT
AZ EGYMÁSBA KAPASZKODÓ
KEZEK
SAPKA CSÖVESHÁTIZSÁK
VÁLLAKRA VETETT TÁSKA
ÉS
A VISSZAFORDULÓ
MÁR-MÁR BÚCSÚZÓ
BOLDOG TEKINTETEK?

(Kép forrása: Azopan - Bernád Dénes fotója)

Mióta az eszét tudta, valamit kotyvasztott, ha szomorú volt a világ vagy a maga bűnei miatt. Azt is hamar észrevette, hogy minden gyónásához a tojás kellett valamiképpen. Az sem akárhogy: a húsok valahogy mindent tönkretettek, felülkerekedtek, maguknak követelték a figyelmet. Hol volt például egy rántott hús pöffeszkedése, kihívó dölyfe egy rakott krumpli eleganciájához vagy egy madártej buja arisztokráciájához képest!

A köd éhes halász elnyűtt hálójaként rántotta le a madarakat a fantomváros reggeli egéről. Előbb befogta a sűrű fekete szárnycsapkodást, majd kiemelte a madarakat az égből, és hagyta őket kizuhanni a januári fagyba – nem repültek. Még odafent, de már nem az égben, senkiföldjén zuhantak, hogy aztán odalent mereven csapódjanak a minden évben egyre szilánkosabbra fagyott aszfalton. Ilyenkor a köd megrázta magát, és a megannyi madártetem mint szikkadt ebédmaradványok, morzsák egy végeérhetetlen asztalon, szétszóródott a város utcáin. Híradó szólt: madártemetővé lett a város.

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte, 6 évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.

Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység.

A képen látható asszonynak nincs története. Mindenki másnak van, nem is akármilyen, neki nincs, de csak őt látjuk. Pontosan ismerjük a kép születésének helyét és idejét: Gyulafehérvár, 1980. október 4., Márton Áron püspök temetése. Az ő, a püspök története, mondanom sem kell, igazán közismert, Erdély évezredes történelmének a része. De maga a temetés is izgalmas esemény, kezdve az engedélyeztetés bonyolult háttértárgyalásaitól, eladdig, hogy egész héten csúf, esős idő volt, de amikor a halottat kihozták a templomból, hogy levigyék a temetőbe, kisütött a nap. A fénykép készítője, Török Gáspár szintén fordulatos módon került a helyszínre, és még az autójának, a 2-MS-500-as rendszámú szilvakék Daciának is megvan a maga külön története. Na és természetesen a fotó elkészítését, a negatív előhívását, a képek elkallódását, illetve előkerülését is anekdotikus kalandok kísérték. Ezeket sokszor elmesélték már. Erről a különös képről azonban nem esett szó. Pedig ott van a helye a magyar fotográfia legjobbjai között, Robert Capa meglőtt milicistájának, Brassaï Madame Bijoujának vagy Escher Károly fürdőző bankigazgatójának fotója mellett.  

Az elvarázsolt este – ez a címe annak a versciklusnak, amelyben a nemrég elhunyt Bogdán László intenzív fiatalságára emlékezik, A börtön szagából ismert Migdállal, Visky és Zsoldos Árpáddal, Baász Imrével és a többiekkel. Egy nagy legenda-őrző, legenda-teremtő távozott közülünk a nyáron, és azt, hogy hogyan kezdődött az ő költészete, a szám végén közölt Talált vers, a (mondhatsz akármit papolhatsz) jelképezi szépen.