Van egy falu Romániában, magyarok ott már nem igazán laknak, bár született ott híres ember, szobra vagy emléktáblája nincs, nem is ő a fontos. Abban a faluban az ötvenes évek elején volt egy aratósztrájk, a parasztok a kollektivizálás vagy a beszolgáltatás iránti nemtetszésüknek adtak hangot. A rendőrök közéjük lőttek, meg is haltak többen. Mi történt ezután, nem tudom, de az én gyerekkoromban már nem számított valamire való családnak az, amelyiknek magasrangú tiszt nem volt a tagja – igen, annál a szervezetnél. A falusiak megértették, hogy hol van az erő, a hatalom és a pénz. Ez utóbbi nem volt akkor ilyen fontos, mint ma, de tudták, hogy az lesz, nem is csalatkoztak. Ismertem embereket onnan - magasrangú tiszteket nem, csak rokonokat – és beláttam, ma is belátom, hogy sosem tudtam elmondani nekik: a rossz oldalon álltok. Ceaușescut szolgálták, magyarán szólva. Akkor az volt a rendszer. Mindig van rendszer. A szolga mindig a jó oldalon áll, az alkalmazkodó, az opportunista, és amikor vált a rendszer, akkor ő is. A balek szokott ellenállni.

Talán hosszú és körülményes a bevezető, de Szilágyi Domokosról fogok írni. A besúgóról, aki jelentéseket írt. És verseket, amelyek talán nem is olyan jó versek, mert aki nem jó ember, az hogyan is írhatna jó verset, hogyan is lehetne jó költő, aki belekeveredik olyanba, amibe mi nem szoktunk, amibe mi hivatalból és emberi nagyságból egyáltalán, és különben is, piha! Valójában a szervezetet orrba kellett volna verni (lekeverni egy nagy pofont annak a tisztnek), elküldeni az édes jó anyukájába, nem kvaterkázni vele, leköpni, kijelenteni róla, hogy perverz és aljas (pedofil, mítú), leleplezni, emberjogi fórumokon jelenteni, gúnyrajzokat közölni róla, de nem és nem engedni neki, ha felnégyelnek, akkor sem. Jó magyar embernek ez a dolga, mindig is ez volt, aki nem bírja, mondjon le.

A költő nem mondhat le, mert ez nem funkció, amiről le lehet mondani. A költőt nem az adófizetők pénzéből választják. A költő nem közjogi méltóság. A költő az olyan. A költő – nem is tudjuk, hogy mi. Ma sem értem, hogy mi mindent várunk a magyar költőtől. Írjon nagy gondolati verset, igen. És még? Gyújtsa fel magát a főtéren, ha kell, vegyen rá embereket, hogy gyújtsák fel magukat, kardkikard, oltakozzatok (bár ez anakronizmus), jönnek a tankok, vessük eléjük magunkat, angol nagyszótárral üssünk fültövön rendőrt (vagy franciával?), katonatisztet, tanfelügyelőt, besúgót és politikust. De azért járjon el rendesen szülői értekezeletre, szeresse a családját (ne csak a fiút, az asszonyt is), építsen házat, nyírjon füvet, ökológia, zéró emissön...

Annyi dolga van a magyar költőnek, hogy nem is ér szinte rá semmivel foglalkozni. A versek – úristen! Mi lesz így? Ha nem volnának a versek, minden olyan egyszerű volna. A költő vagy a jó oldalon áll, vagy a rosszon. A rossz oldalon van a pénz, a jó oldalon van a tisztesség. Palota és kunyhó. Ki látott már gazdag költőt? És ha szegény, miért jobb? Kivált most, hogy tudjuk, a pénz az egyetlen és az utolsó isten. A szocializmus is az egyetlen és utolsó isten volt, annak helytartója Nicolae Ceaușescu elvtárs, a tisztek az angyalok és a kérubok, lángpallossal... Nagyszótárral nem vágtuk fültövön őket (óvjuk mindig a könyvet), mi írók és költők és szabadságharcosok. Sajnos. Vagy ha mégis, nem idejében, csak utólag. És szimbolikusan, mert a szimbolikus cselekvés többnyire veszélytelen. Mindig a hazáért és a tisztességért volt harcolva nálunk. Ezen már segíteni nem lehet.

Most úgy tűnik, hogy az összes irodalmi árulásért Szilágyi Domokos viszi el a balhét. Az aktivisták, a központi bizottsági tagok, a póttagok, a kiszesek, a pionírok, a haza solymai, a hithűk és a hitehagyottak helyett van egy magyar költő. Milyen érdekes, hogy egy költő ezt is kibírja. Ki nektek így ír, mert van fölös papírja. Tücsök és hangya. Nevenincs. A sárga hold ma sárlik. És A próféta, akit kihagytak egyszer a válogatottból, mert az ígét elfeledte. Avagy mire megyünk egy költő ellen a dossziéjával? Tud-e valaki dossziétlan jobb verset írni, mint ő? Tud-e valaki olyan súly alatt írni és/vagy élni? A győzteseket nem érdekli a fájdalom, a fájdalmasok nem győzni akarnak. Nekik az kevés. Viszont aki nem győz, vesztes. Vannak emberek, akik örültek annak, hogy a Szilágyi Domokos dossziéja előkerült, vannak, akik örültek, hogy na ugye, nem is akkora költő... Vannak, akik egy emelettel fönnebb léphettek, vele sem kell már többet foglalkozni – jöhetünk mi.

Nincs örökkévalóság, de a bűnök és a hibák megmaradnak. Vagy harmincöt évvel ezelőtt levettem az antikváriumi polcról egy könyvet: A láz enciklopédiája. Később megtanultam kívülről. Később mindent elolvastam, amit Szilágyi Domokos írt, sokat abból is, amit róla írtak, bár ez nyilván gyarapszik. A dosszié sokat nem adott hozzá, és nem vett el belőle semmit, nem kellett újraértelmeznem a verseit, nekem elég, ha mondom vagy olvasom őket. Az emberi létezés drámájához egy dosszié nem ad semmit hozzá, és a poézishez semmit az égadta világon. Azon viszont el lehet gondolkozni, mire kellett a szolgálatnak ez a költő? Tudták vajon, kivel van dolguk, vagy csak egy volt a sokezer meghurcolt és megzsarolt ember közül? Nincsenek illúzióim, akire a szolgálatnak szüksége van, azt megkapja. Amennyi önkéntes van, annyira sosincs szükség. A tisztek, köszönik, jól vannak, ők a hazát szolgálták, védtek és őriztek, mint mindig. A holtak nem beszélnek. A titok megmarad, a titok halála, hogy nem érdekel már senkit. Mit számít, hogy melyik faluból való volt az a tiszt, aki, a család, köszöni, jól van.

Annakidején a Szilágyi Domokos sírjához valaki elvitt. A Bretter György sírját én találtam meg. Gyimesi Évát egy egész délelőtt kerestem. Egy mókus egyszer megrágta a füzetem sarkát a Házsongárdban, míg tanulás közben vagy helyett cigarettáztam. A minap megnéztem egy filmet(Szemből halál). A film rossz volt, a világ is rossz, amelyről szólt. Mindig ilyen világokban élünk. Ezért a film igaz lett - így utólag. Nevenincs azt hiszi, hogy pipaccsal legyőzheti a tankot, és igaza van, mert a pipacs piros.