Vannak fotók, amelyeket az ember minden további nélkül a sajátjainak fogad el, vagy mert ő is elkészíthette volna, vagy mert magára ismer. Amikor először láttam ezt a képet, azt hittem, hogy ez annak a falunak éppen az az utcája, amelyben felnőttem. A tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy a fehér házon az ablakok nem éppen olyanok, és hiányzik egy öreg fa a másik ház elől. A többi stimmel. Ilyen volt.
Nem kellett sok eső, a széles út átjárhatatlan akadályt képezett a két oldal között, és hogy minden érdekesebb legyen, nem is volt járda végig, a keresztutcánál véget ért, a másik oldalon folytatódott, már nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de gyaníthatóan a költségek miatt. Mi egy olyan oldalon laktunk, ahol nem volt járda. A felnőttek gyűlölték, én szerettem. Akkor már minden jóravaló embernek volt gumicsizmája, kisebb protekcióval hozzá lehetett jutni, igazi gumiból készült, ha kilyukadt, meg lehetett vulkanizálni, mint az autó- vagy a traktorbelsőt. Még sok házban tehénganéval sikálták fel a padlót, vagyis a ház fődjét, nem volt olyan nagy gond a sár, reggel az ember csizmát húzott, abban topogott estig. De amikor az óvodás meg az iskolás korú gyermekek elindultak... Akkor is úgy volt, hogy ha egyetlen kicsi tócsa van valahol, abban fog a szendvics landolni, a gyermek és a zsíroskenyér. Ha viszont egy felnőttnek akadt a túloldalon dolga, elsétált az átjáróig, ahol némi hamu és építési törmelék segítségével úgy-ahogy fenntartották a gázlót – olyan volt, mint a zebra –, vagy elindult a kockázatos útra, ahol a járást biztosnak gondolta. Vitt magával egy szál deszkát, egy köteg venyigét vagy kórót, azt letette, ahol kellett, és tudta, hogy ha siet, még vissza is ér, de ha nincs szerencséje, akkor építheti újra az ösvényt az ingoványban. Ahol a traktor hátsó kereke tengelyig merül, ott a sár derékig ér. A traktoristák is megpróbálták elkerülni a mély kátyúkat, ők is csak sofőrök, kímélték a gépet, ahogy lehet, így az egész utcát sikerült alaposan felbarázdálni. Volt hely bőven, az alföldi falvak városnak készültek eleve, pontosabban a tűzrendészeti szabályozás miatt ilyen szélesek az utcák, ekkora távolságból nem tud átcsapni a láng, de hogy huszonhét vagy harmincnégy méter, azt már nem tudom, megvolt az nálunk negyven is.
Akinek mehetnékje van, az megy. Akinek házasodni támad vágya, házasodik. Gondolom, ez az ifjú pár sem arra számított, hogy a májusi eső vagy a júniusi beleszól a dologba. Nem úgy van az a 20. században, hogy egy kis eső miatt az élettervet módosítani lehetne. Hónapokkal azelőtt kezdődik a készülés, mindennek a helyén kell lennie, ruha, cipő, étel, rokonok, pap, zene... Az időjárást viszont akkor még nem lehet beállítani, sem pedig előre látni, mint ma. Hogy az esőzés rossz ómen vagy csak bosszúság, azt nem tudjuk. Mindenkinek van esernyője. Az akkor még javítható és újrahúzható, ha nem is angol, de tartós, a nagyanyámé most is megvan. A többi olyan, mint egy Kusturica-filmben. A menet itt még ujjnyival a talaj fölött jár, de hogy a fiúk ne fognának a templomkertben egy békát vagy cserebogarat, azt nem hiszem el, be is fogják vinni az istentiszteletre. Lesz majd néhány részeg, aki nem tud vigyázni az ünneplő ruhára, hátul már kézről kézre jár a fiola – az egy negyed literes kisüveg. Az asszonyok majd zsörtölnek, folyik a pletyka, az úri közönség táncol, azután megszámolják a pénzt, és készülnek a következő lagzira. Volt akkoriban évente nem is egy. Ettek, ittak, múlattak. Esztendő múlva keresztelő.
Azóta ezt az utcát leaszfaltozták vagy kikövezték. A többit pedig tudjuk. A gumicsizma nem foltozható, az esernyőt nem tudja megjavítani senki, esküvőt sem tartanak, az utcán gond nélkül át lehet menni, de kihez és minek? Mi sem lakunk ott már, a házat eladták. Nem a mi utcánk ez, de minden annyira hasonlít, hogy végül is örökbe fogadjuk, mert a sár önazonos, a sár olyan, mint mi vagyunk.
Kelet-Magyarország vagy Nyugat-Románia valamikor a hetvenes években.
Nem Erdély – mondta valaki egy kommentban.
Pedig szerintem az.
(Fotó: Evellei László. Forrás Azopan Facebook-oldala)