A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Vida Gábor: Katedrálisok kora

2020. július 27. - 1...1

Egész korszak volt, amikor az emberek katedrálisok építésével foglalkoztak, a műszaki és a gazdasági lehetőségeik a maiakhoz képest eltörpültek, az elszánásuk, a tudásuk és a fantáziájuk irigylésre méltó azóta is. A középkor, ahogy lekezelően mondani szoktuk. Párizs, Strasbourg, Nantes, Köln, Bécs akkor még kisvárosok voltak. Könyvtárnyi irodalma van, hogy mit, miért és hogyan csináltak, mit tartottak a dolgok értelmének. Magasba emelni a követ, Isten dicsőségére – a követ is. Istennek ez tetszett, a maga módján többnyire pártolta, azután fogta magát és kihátrált a történelemből meg az építkezésekről, jól elvagytok ebben ti nélkülem, mondta vagy csak gondolta, és az ember is azt gondolta, hogy igen, jól. 

aracsjo.jpg

Az imádkozók helyét mára átvették a turisták, bár ők is zarándokok a maguk módján. A katedrálisok rendeltetésszerű használatáról egyre kevesebbet tudunk. A Notre Dame-i toronyőr története erről is szól, hogy a színfalak és a szimbólumok mögött emberek állnak, a katedrális hétköznapi élete emberi tevékenységek sorozata. A katedrálisok olykor leégnek, a rengeteg kő mellé rengeteg fát is beépítettek, az időjárás meg a háborúk semmit sem kímélnek, tudjuk. Amióta sok turistának meg a híveknek is légkondi kell, fűtés meg villany, minden régi épület veszélyben van, az elektromos szikra nem úgy ég, és nem úgy okoz tüzet, mint a gyertya. A tűzoltók tudják, mi többiek nem. Ha járt valaki falusi templom padlásán vagy tetőterében, akkor látta, mi van a boltívek fölött, nem kell dantei fantázia, hogy elképzelje, mit okozhat itt egy rövidzárlat. A mai építők erről sokat tudnak, régen ezekkel értelemszerűen nem foglalkoztak, 800 éve senki nem gondolta, hogy lesz villany. A gondatlanságról és a szándékos gyújtogatásról fölösleges beszélni, az mindenütt ugyanazt eredményezi.

Egy katedrális nem úgy ég, mint egy akármilyen ház, mert szimbólum, tehát az égése szimbolikus. És hogy mit jelent az égés, az rajtunk múlik, értelmezőkön. Párizsban nem voltam hajlandó kiállni az irdatlan sort a Notre Dame előtt, és azt a boltozatot már sosem fogom látni, ha eredeti pompájában állítják is helyre, már nem ugyanaz lesz. A műtörténészi allűröket gyakorló turista beszél most belőlem. A hívőnek mindegy, hogy a gipszangyal nyolcszáz éves vagy húsz. A hívő Istennel beszélget, a műtárgy csak díszlet és keret, hatás. A hatás azért van, hogy abban jelenjen meg az a valami más, a hatás által könnyebben meg tudjuk élni a transzcendenciát, a jelenlétet. Nem róla szól ez, hanem rólunk. Egy kolostor kertje, a kerengő vagy egy szerzetesi cella többet mond a vallásról meg a hitről, mint az égbe szökő torony az összes harangjával, szoktuk mondani, pedig ez is csak egy fellengzős mondat. Ugyanazt mondja, csak másként, ha a vallásról, a hitről, ha Istenről van szó, ha az emberi létezésről, a dolgok értelméről. Hogy meg kell őrizni a régit, mert az értékes, viszonylag újkeletű elképzelés, Európa nyugati részén találták ki, a romantika tette normává. Ma is elcsodálkozik a jó falusi ember, hogy a kicsi, régi, tornácos ház miért tetszik a turistának annyira. Hogy nincs benne véce és rág az egér, az már nagyon tudja zavarni... Ahogy a vidéki lelkész is elmondja: funkcionális épületre van szükségem, nem pedig műemlékre. A gótikus katedrálisban a hősugárzó, a térfigyelő kamera, a beléptető rendszer ugyanolyan járulékos elem, mint a barokk ornamentika, nem szerves tartozék, de a korral jár, mondjuk. Meg lehet oldani diszkréten és tolakodóan. Az épített örökség megőrzése egy civilizációs probléma, rengeteg pénzbe kerül, rengeteg pénzt is hoz, identitás meg turizmus. Az identitás reprezentációját fizeti meg a turista, és a járulékokat. Ha nem lesz turista, vajon ugyanilyen fontos lesz még a megőrzés mindenkinek? Kollektív alkotás ez a javából, ezért nem érdemes szidni a kapitalizmust, van a róvásán épp elég...

A Notre Dame kapcsán élénk vitát folytattak, helyre kell-e állítani, vagy maradjon úgy, ahogy van, azt kell konzerválni. Olyan tölgyfagerendák, amelyek a tetőtérben elégtek, már nincsenek, mondta valaki. De vannak, mondta egy másik. Sietni kell vele, ma már nem lehet száz évig építeni semmit. Jó lesz, azt hiszem, úgy lesz jó, ahogy. Most így szimbólum, azután meg úgy lesz. Hogy mit jelent, az most épp rajtam áll, amíg ezeket a sorokat írom. Áramszünet volt az előbb, pár mondatot elvesztettem, ez is szimbólum, ha leírom ide. És ha nem?

Erdélyben kevés ilyen épület van. A Szent Mihály templom vígan elfér a speyeri dóm kereszthajójában, bár ez enyhe túlzás, toronnyal a maga idejében nem vesződtek, sok lett volna. Az akkori városhoz képest monumentális épület volt, nem is értjük, miből tellett rá, elképesztő mérvű felhalmozás. Érdekes módon nem szegényedtek el tőle a kolozsváriak, hanem gazdagabbak lettek. Amikor a protestánsok kiszórták az eredeti berendezést meg lekaparták a freskókat, az ugyanolyan volt, mintha leégett volna. Aztán jött a barokk, jöttek mindenféle stílusrétegek, lehet vitatkozni, hogy mi a giccs. Miként úszta meg a templom olykor a lebontást, arról sokat írtak, nekem egyetlen szimbolikus történetem van róla. A nyolcvanas évek végén beszélték, hogy éjjel kicserélték a torony tetején a keresztet, mert aranyból volt. Ez már a kapitalizmus szellemével átszőtt legenda, nem a szimbólum kell nekik, úgymond, hanem csak az arany...  

b_templom5.jpg

Most éppen restaurálják. A monumentális épületek történetébe a helyreállítás ugyanúgy beíródik, mint a részleges pusztulás, az átépítés, az újradefiniálás, a kisajátítás, a szimbolika megváltoztatása, az európai kultúrában ez jól ismert, a történelemnek rétegei vannak, attól értelmes, hogy olvasni tudjuk. Hogy olvasni tudunk, ez a kultúra. Amikor építünk, nem csak a ház készül el, hanem a jelentése is. Amíg jelent valamit, addig áll, amikor nem jelent, lebontják, a hatóság olykor hosszan érvel, hogy miért nem jelent már semmit. Vannak olyan emléktáblák is, amelyek arról tudósítanak, hogy ezen a helyen állt az a ház, amelyik...

Jó kérdés, hogy miről szól ma egy katedrális. A hívőnek ugyanarról, mint régen, de ő egy kisebbség tagja. A többség minden bizonnyal azt mondja, hogy maradjon úgy, ahogy van, mint a városkép. És van olyan, aki azt mondja, hogy fölösleges, drága, csak viszi az adófizető verejtékes munkával megkeresett pénzét. Elválik, hogy mi lesz. Európában minden városban van egy ilyen templom, néhol több is, néhol egészen sok.

Bennem a legmélyebb nyomot az aracsi pusztatemplom hagyta.

Az még a török időkből maradt ilyen.

(Fotók: 1. Aracsi pusztatemplom. Vida Gábor fotója; 2. A Szent Mihály templom 2019-ben - kronika.hu)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2216078808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.