[Albert Mária Szép vagy, okos? című írása elolvasható itt]
Csajos estéken édesanyám gyakran meséli egyik kedvenc történetét a gyermekkoromból, és én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó is volna emlékezni rá, és nem csak a meséléseiből ismerni. Akár emlékezhetnék is, mert már jóval négy-öt éves korom utáni esemény, de nem csak nem emlékszem rá, hanem egyszerűen kívülállóként, valamiféle idegenség-érzéssel hallgatom, mintha nem is én lennék a főhőse a történetnek, ami így hangzik: a Weekenden voltunk, édesanyám vizsgára készült és tanult a fűben, én meg el-elmászkáltam, és ő olyankor mindig figyelte, hogy merre megyek. Leültem a medence szélére, belelógattam a lábam a vízbe, és gondolom élveztem a napsütést. Nem sokkal messzebb pedig néhány kamasz fiú bandázott, akik aztán odajöttek mellém, és édesanyám szerint „körülrajongtak”, miközben én mit sem törődve velük, lógattam tovább a lábam a vízbe. Ilyenkor persze mi mást tehet egy anya, mint hogy még jobban figyel, fülel. Fülelt hát jóanyám a fűből, és hallotta, amint egyik fiú azt mondja nekem, hogy „nagyon szép lány vagy, tudod?”, mire én állítólag változatlan hidegvérrel azt válaszoltam, hogy „tudom”, és lógattam tovább a lábam a vízbe. Nagyon szeretnék emlékezni erre a történetre, de nem tudok, számomra olyan, mintha meg sem történt volna.
Apám életfilozófiájára viszont, amit a haláláig hitt és vallott, nem csak hogy emlékszem, hanem amiként számára egy olyannyira fontos hitről volt szó, hogy egy egész belső világot rendezett be köré, úgy számomra is fontos lett, túl fontos, olyannyira, hogy egy egész életre elég kérdést és értetlenséget halmoztam fel és rendeztem köré. Apám azt vallotta ugyanis, hogy egy nő nem lehet egyszerre szép és okos. Néha hozzátette a „mert akkor már férfi lenne” örökzöldet, de egyébként nem, mert túl komolyan vette ezt az elvet ahhoz, hogy akár csak lehetőség szinten is a közelébe engedje a humort. Egy nő vagy szép, vagy okos. Ez törvény volt, amiként az is, hogy az ő lánya kiemelkedően eszes leányka. Igen büszke volt a lánya eszére. Akár mindkét emlék is rögzülhetett volna: a lánya eszére büszke apám, és a kislány Eszter, amint általános, a kamasz fiúkkal és a világgal szemben tanúsított nemtörődömséggel lóbálja a lábát a vízbe, és közben magától értetődő szépségéről teljesen magától értetődő módon nyilatkozik a nagyfiúknak. De adott volt egy törvény, amelynek értelmében ez a két jelenség nem férhet meg egymás mellett, ez a törvény pedig alapjaiban határozta meg a kamaszkoromat. Emlékszem mekkora megdöbbenést váltott ki belőlem, amikor a tizenhat éves születésnapom előtti nyáron először találkoztam Kunderával, és azt láttam, hogy a nők a regényeiben kiemelkedően okosak és szépek. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, megoldásra váró rejtély volt számomra, hogy miféle nőalakok ezek. Intelligensek, műveltek, alkotnak, határozott elképzelésük van a világról, és mindeközben szépek. A lét elviselhetetlen könnyűségét olvasva megbabonázva „néztem” én is Sabinát a nagyapja kalapjával, és anélkül.
Gyönyörűnek láttam, és nagyon okosnak. Ami okozott némi fennakadást, mert az apám alapelve szerint berendezett világomba ez sehogy sem volt beilleszthető. Aztán a Kundera nőszereplőivel való első találkozásom után egy hónappal apám meghalt, és tudjuk mi történik ilyenkor: a hátrahagyott filozófiák, elvek, törvények bebetonozódnak, mert már nem lehet rájuk kérdezni. Ami ki lett mondva, az végérvényesen úgy marad, hacsak nem történik valami, ami alapjaiban rázza meg a világot és a belé rendezett törvényeket, de ezek a rettentő erejű események vagy mesebeli segítők általában soká váratnak magukra. Apám halála után végigolvastam Kundera összes regényét, igazából azon a nyáron váltam úgy igazán olvasóvá, és ezáltal értelemszerűen napról napra távolabb kerültem a szépségtől. Aztán egy évre rá elkezdtem filmeket nézni. Valaki otthagyott egy nagy doboz dévédét a nagyszobában, és azokból kezdtem megnézni a filmeket sorra. Semmiféle filmes tudásom nem lévén fogalmam sem volt, hogy mi alapján kéne válogatni, úgyhogy az intuíciómra bíztam magam. Nagyon izgalmas volt, mint akkoriban minden választás: könyv, film, zene, semmiről nem tudtam semmit, és úgy éreztem magam, mint akit magára hagytak az ígéret földjén, hogy tobzódjon, és pontosan ezt is tettem. Feltárult előttem a világ, és minden ígéret volt. Semmi egyebet nem akartam csinálni egész hátralévő életemben, csak olvasni, filmet nézni és zenét hallgatni. És miközben végtelen számú kérdésen gondolkodtam minden éber pillanatomban, volt valami mélyen közös ezekben a korai irodalmi-filmművészeti-zenei kalandozásaimban: azt próbáltam megérteni, hogy milyen is a nő tulajdonképpen. A filmek, akárcsak a Kundera regények, tele voltak okos és szép nőkkel. Érzéki, finom nőkkel, kemény, nyers, és hidegségükben szép nőkkel, akik közben lebilincselően okosak voltak. Tragikus sorsú hősnők, erős nők, veszteségben elomló nők, akik látják valamilyennek a világot, és belakják azt a szépségükkel. Még a zenéből is ezt hallottam ki: emlékszem, amikor először hallottam Lhasa de Sela hangját, úgy éreztem, hogy a szobában besűrűsödik a levegő, és az élmény egyszerre volt érzéki, és szellemileg stimuláló. Szépség volt minden, és élőbbnek éreztem magam, mint bármikor korábban. Elsodort az élmény érzékisége, és közben gondolkodni akartam, tudást szerezni, és megérteni. Lhasa hangját hallgatva úgy éreztem, hogy közelebb vagyok valamiféle maghoz, vagy lényeghez, ami valahol belül van, olyan mélységben, ahol mégis minden tágas. Elvesztem a hangjában, és addig ismeretlen erőt éreztem benne. Tetszett, hogy nő képes ilyenre, képes megszüntetni a világot pusztán a hangjával, megtölteni az időt szépséggel és így felizzítani a szellemet. Akkoriban nem tudatosult bennem, hogy az apám világrendjét próbálom megérteni, vagy pedig eszközöket találni annak eldöntésére, hogy tartható-e az a világrend, de ezt tettem. Mintha az munkált volna bennem, hogy ha már nőként kell leélnem az életem – aminek örültem, mert egész fiatal korom óta a női nem nagy rajongója voltam, és ugyan mi lehet nagyobb öröm, mint közéjük tartozni – meg kellene értenem a női lét lehetőségeit és szabályait. Világos volt, hogy a szellemi kalandok, a megismerés, és a művészetek az életem értelmét alkotó alapkövek, de nőnek születtem, és amint Albert Mária is írta Dustin Hoffman könnyei és Aranyoskám-beli szerepe kapcsán: a nőnek rettentően fontos a szépség. Ezért most így utólag visszatekintve természetesnek látom, hogy tudat alatt mindent elkövettem akkoriban, hogy kialakítsak valamiféle saját viszonyt a szépséggel, és megtudjam, hogy hol a helye az életemben és az értékrendemben. Amit többnyire az irodalom és a művészetek által tettem, mert a hétköznapokban egyszerűen nem adódott lehetőség olyan párbeszédekre, amelyek bármiben is előre vittek volna. Akárhányszor előkerült a kérdés, mindig újra előkerült a szépvagyokos kettősség. Persze nem mindig ebben a formában, de a legszofisztikáltabb párbeszédekben is ezzel a lényeggel. Egyszer valaki azt mondta, hogy mielőtt személyesen találkoztunk volna, és még csak leveleket váltottunk, azt hitte, hogy „egy tipikus kékharisnya vagyok, aki gyorsan ír egy könyvet két férfigyalázás között, és ő bele sem akar gondolni, hogy akár hogy is nézhetnék ki, de szerencsére nem úgy”, és ezt őszintén bóknak szánta, tulajdonképpen azt akarta ezzel mondani, hogy „szép vagy”. De egyetemen olyat is hallottam, nőtől, aki éppen egy másik, jelen nem lévő nőről beszélt, hogy „tudod, az a típus, aki mindenhova viszi magával a nagybőgőjét, nyakig begombolt ingben jár, és látszik rajta, hogy Eötvös kolis”, és emlékszem, hogy nagyon elszomorodtam. Arra gondoltam, hogy az a nagybőgős-sztereotipizált lány lehet, hogy szeretne szép lenni, de nem azért, mert ne volna az, hanem azért, mert az ő szépsége nem felel meg a két érték mentén felosztott női létezés előírásainak, amelyek értelmében van egy bizonyos okosság és egy bizonyos szépség. Sokáig velem maradt ez a kép a nagybőgős, Eötvös-kolis lányról, aki azzal, hogy Eötvös-kolis lett, hosszú időre kizárta magát a szép lányok táborából. Érdembeli párbeszéd nemigen született a téma kapcsán azután sem, úgyhogy maradt az irodalom, maradtak a művészetek, és közben a helyzet csak bonyolódott: kiderült, hogy a szépvagyokos csak a felszín, ami alatt ellentétek és választási kényszerek végeérhetetlen sora húzódik, és a művészetek csak bonyolítják a kérdést. Kezdjük ott, hogy eleve a női szépségen belül is két fajta szépség van, amit a filmművészetből mindenki ismer: a szőke szexszimbólum, vagy a filigrán barna. Aztán ott van a telt és a karcsú, a sminkelős és a szelídítetlen natúr, és természetesen ott van a feleség szépsége és a szeretőé. És nem hagyhatjuk ki az olyan, örökösen szembeállított értékeket, mint a kemény, a bátor, és a törékeny, finom, az amazon és a nimfa, és ahogy egy Hamvas-rajongó ismerősöm mondta: a tej meg a bor, vagy egy másik férfiismerősöm példája, a tenger meg a tó.
Bármennyire nem illik vagy szabad ma már ilyet leírni: a nő élete jelentős mértékben épül a szépség köré. Ennek millió formája van: lehet a testi szépség, az otthon szépsége – lakberendezés, szellemi szépség, vagy egyszerűen csak az élet, a mindennapok szépsége, nem elvont, hanem esztétikai értelemben: a nő keresi a szépet, és nem hiszem, hogy van köztünk olyan, akinek a létezését valamilyen formában, valamilyen jelentésben ne határozná meg a szépség. Az sem véletlen, hogy anyám kedvenc története a szépségről szól, napsütésről, vízpartról, és egy könnyed kislány Eszterről, míg apám minden büszkesége és reménye az eszemhez fűződött. Persze ez nem ennyire fehér-fekete, anyám is mesél mindenfélét a gyermekkoromról, meg világéletemben motivált és bátorított, hogy tanuljak, alkossak, és ismerjem meg a világot, de amikor ezt a nyári történetet meséli, akkor ragyog. A szépség alapvetően a nőé. Ezért is örültem nagyon, amikor olvastam Albert Mária írását, mert szükségünk van erre a párbeszédre, mint egy falat kenyérre. Későn jöttem rá, hogy ez nem az én egyéni válságom és kérdésem pusztán azért, mert ez volt az apámtól megörökölt, és kérdés nélkül elfogadott világrendem. Sokan vagyunk, akik regényt és verset olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, és újra meg újra szembetaláljuk magunkat a szépvagyokos, szép vagy, okos? kettősséggel és kérdéssel. És őszintén: nem gondolom, hogy erről feltétlenül a férfiakkal kellene beszélnünk, vagy őket kéne bármiről is meggyőznünk, hát milyen ostobaság is volna ebből valamiféle férfi-átnevelési kísérletet faragni. Én legalábbis mindig, egészen fiatal korom óta nőkkel akartam erről beszélni, nem férfiakkal. Nőktől szeretném megkérdeni, hogy mi a helyzet ezzel a szépvagyokos-sal, mert nagyon sokféleképpen szép, és ragyogó eszű nők vesznek körül, és most már tudom, hogy ugyanezek a kérdéseik. Igaza van Albert Máriának, beszélni kellene erről, nem csak megmutatni. Féltem leírni, hogy a nő életét alapvetően a szépség határozza meg, és/vagy alapvetően határozza meg a szépség, mert olyan kényes kérdés ez ma, és egyébként is annyi mindent tilos már leírni, de ilyesmit pláne, most, amikor elsősorban az erő és a keménység az, ami értékessé-érdekessé tesz egy nőt a társadalom szemében. A szépség pedig oly törékeny.
(Kép: Lena Olin Sabrina szerepében A lét elviselhetetlen könnyűsége c. filmben, imdb.com)