A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Láng Zsolt: Színház

2020. március 30. - 1...1

Teodor Currentzis karmester 1972-ben született, és 178 cm. Másoknál a Wikipedia nem közli a magasságot, nála igen. Amúgy legalább tíz centivel magasabbnak tűnik. Hosszú és vékony végtagjai, és főképp egészen különleges sérója miatt van benne valami a szöcskéből, azaz mivel zenész, mondjunk inkább tücsköt, a La Fontaine-meséből.

A gyerekek a houstoni állatkert ébredező gorilláit nézik webkamerán keresztül. Annak idején a vásárhelyi állatkert páviánpavilonja előtt a látogatók maradéktalan szexuális oktatásban részesültek, a houstoni gorillák visszafogottabbak (vagy fantáziátlanok). Mi a tévén keresztül rámegyünk a Berlini Filharmónia oldalára: ingyenessé tették koncertfelvételeiket. Soha annyi ablak nem nyílt ki a világra, mint most a karantén idején. Olyan helyzet ez, amely a lehetetlent súrolja. Az álmaink is sokkal mozgalmasabbak és intenzívebbek mostanában. Az álom síkjai tektonikus lemezekként csúsznak a valóság síkjaira. A tér nem geometria, hanem poétika. Költőien lakozik az ember.  

A berlini filharmónia sárga épülete, főképp a keramittéglás kis Mátyás templom elől nézve, úgy ronda, hogy nem tudjuk rögtön megmondani, mitől annyira szép. Lenyűgöző, titokzatos, örökérvényű, és főképp anyagtalan szépség. Mintha volna egy halhatatlan mosoly, lelopjuk valaki arcáról, és ráfestjük valaki másra. Ugyan bent vagyunk a koncertteremben, de ide is becsúszik, mintegy az egész láthatatlan tartóvázán, a szerkezet megingathatatlan derűje. The Berliner Philharmoniker’s Digital Concert Hall now free for everyone. A 2019 november 30-i felvételen Currentzis Teodor vezényli Verdi Rekviemjét.

Messa da Requiem, gyászmise. Verdi hatvanegy éves, és mindenkit meglepett, hogy az operán kívül mást is ír. „Nem tudta meghazudtolni magát, új műve is több tekintetben operaszerű hangzást mutat.” „A Lacrimosa az egyik legcsodálatosabb fináléegyüttes, amit valaha is írtak.” Currentzis, aki a tunikaszerűen lobogó ingében („tuning”) most inkább két hátsó lábán billegő gekkóra hasonlít, az átlényegülés dramaturgiáját tekintve igazi papként celebrálja a zenét. Transzba esik, és nem érdekli, ha kinevetik, buggyantnak gondolják, vagy ha öntelt zenei ítészek valamilyen esztétikai diliházba igyekeznének beutalni. Nem kibicsaklott, hörgő transz ez, hanem magával ragadó színház. „Ha hideg fejjel hallgatom, giccs, de ha szívvel, akkor felemel”, magyarázta egy interjúban. És hogy a szív legyen a fülünk, ahhoz nélkülözhetetlen a színház. A fellépők öltözete jelmez, a kórustagok fekete miseruhában vannak, a nők ajkán a rúzs is sötét, kidolgozott a mimika, a visszafogott koreográfia. A kórus első sorában, balról a negyedik, göndörhajú nő menetelős táncot lejt, miközben a „Quantus tremor est futurus / Quando iudex est venturus”-t énekli. És Currentzis kiemelt színházi fogása, hogy a szopránt, a gyöngygerle hangú Zarina Abaevát a Libera me, Domine de morte rész előtt felköltözteti a proszcéniumról a kórustagok közé. Tulajdonképpen még a pódium és pálca nélküli vezénylés, meg a kottaállvány tövébe helyezett vizespalack is színpadi elem lesz, nem beszélve arról a verejtékcseppről, ami pontosan huszonnyolc másodperc alatt gördül le az utolsó hang elnémulása után a mozdulatlan Currentzis homlokáról az álla alá. Épp ennyi a tomboló taps előtti mágikus csend ideje.  

Aki járt már római templomokban, ismeri ezt a fajta színházat. A templom előtt lefékez egy autó, kifordul belőle egy fiatal férfi farmerben, karcsúsított ingben, felrohan a lépcsőn, be a templomba, gyorsan elmond egy imát térdre hullva Szent Antal előtt, aztán a nyúlfarokra kötött slusszkulcsát lóbálva siet vissza, és megy tovább a dolgára. A klisén csak úgy arathatunk győzelmet, ha komolyan vesszük szent komolytalanságát. Nem elég kiparodizálni, ugyanazzal a gesztussal át is kell élni. El kell játszani, olyan áhítattal, belefeledkezéssel, szenvedélyesen, ahogy gyerekkorunkban a hintán ülve amerikai űrhajósnak hittük magunkat. Színházi átélés nélkül a templom elviselhetetlenül röhejes. Nem kell túlhajtani, elég csupán kevés is, kicsi terpesz, megemelt hang, hajszálnyi bandzsítás, erre az alkalomra átszabott ruha, máris létrejön az átlényegülés. Ami nélkül hisztérikusnak tűnik minden prédikáció. (Erről még fogok írni.)

A szerep felemel, miközben meg is véd. Meztelenek vagyunk, mégsem gúnyolnak ki. Szemtől szemebe találkozunk az ismeretlennel, de nem kell rettegnünk. Anélkül, hogy feltűnősködnénk vagy rákényszerítenénk magunkat környezetünkre, másokat is be tudunk vonni a játékba.

u_flamme.jpg

(Kép: Ursula Flamme fotója)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6915571818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.