A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Demény Péter: Az élő szellem

Öt éve halt meg Mózes Attila

2022. január 31. - 1...1

„Nagy művész volt Baudelaire, és nagy művész volt Dosztojevszkij, de amíg Baudelaire kedvére hentereghetett a Pimodanban, Dosztojevszkij kötéllel a nyakában várta a szégyenletes komédia befejezését.” Mindig fintorogva olvastam Szilágyi Domokosnak ezt a párhuzamát, igazságtalannak éreztem. De éppen ma láttam a dühös, kiábrándult írásairól ismert Thomas Bernhardról egy fényképet, amelyen kedvenc kávéházában üldögél, és az jutott eszembe, Mózes Attila nem is álmodhatott ilyenről.

mozer.jpg

A pokol bent van, de hogy mit nézünk, miközben halálra tépjük önmagunkat, az bizonyára mégse mindegy. Hogy milyen attitűdöt választasz magadnak, és mi formál meg, miközben azt választod. Mi vezet oda, ahová végül zuhansz.

Talán innen, az elkeseredett alkoholizmus felől kellene és lehetne megmagyarázni sok mindent. Régi elméletem, bár még nem sokat beszéltem róla, hogy az erdélyi magyarságban valahogy nem létezett a bohém figurája. A dühösek itt voltak, vonatokon fagytak meg vagy erdőkben találtak rájuk, és itt voltak a komolyak is, akik napra nap felkeltek, és éltek a magyarságért vagy bölcsen legyintettek rá. Olyanokról is tudunk, akik a házibulin a csillárt lehúzták (ajánlom A börtön szagát ebből a szempontból is) vagy akik, mint Bajor, kiálltak az erkélyre, és részegen azt kiáltozták: „Sokáig éljen Ceaușescu elvtárs!” Ilyen történeteket a színészek világából is őriz az emlékezet.

De nem a pillanatokat keresem, hanem a figurát. Csakhogy ahhoz kétféle engedély kellett volna: egyrészt a diktatúráé, amelyről szó sem lehetett, másrészt a kisebbségé, amelyről szintén. Utóbbiról azért nem, mert ha egyszer veszélyben vagyunk, akkor hogyan lehetne léháskodni?! Ha Jack Cole egyszer megelevenedett volna, talán ő bohém lett volna valóban. Sokat segített volna szenvedni nyakig szerető magyarságunkon.

Mózes Attila a dühösek közé tartozott. Kiutat sehol nem találván, elhatározta, hogy alapos munkával elpusztítja magát. Amíg a szervezete és az intelligenciája, a termékenysége bírta, addig egyik jó szöveget a másik után lökte ki magából az Egyidejűségektől A Gonosz színeváltozásaiig. Később már csak a lejtmenet maradt.

Az ember persze mérhetetlenül több, mint a közössége vagy a művei. Az ember páratlan teremtmény, s azt elemezni, ki volt valaki, puszta kísérlet, próbálkozás, közelítés. Attila elbűvölő tudott lenni akkor is, amikor a kilencvenes évek elején megismertem, és még sokáig olyan maradt. Póz, magány, gőg, sebzettség keveréke volt, végül pedig már csak egy élő szellem.

(Mózes Attila szerzői oldala a Digitális Irodalmi Akadémián)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7317010172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása