A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Finta Klára-Enikő: A nyelvről és a(z át)változásról

190 éve született Lewis Carroll

2022. január 27. - 1...1

(A) Ami ugyanazzal egyenlő, az egymással is egyenlő.

(B) Ennek a háromszögnek a két szára ugyanazzal egyenlő.

(Z) Ennek a háromszögnek a két szára egymással is egyenlő. 

(Lewis Carroll, What the Tortoise Said to Achilles. MIND, 1895. Mekis Péter fordítása.)

A carrolli matematika az irodalom axiómáit feszíti, s velük együtt a nyelvét, a fordításét is. A mondatköröket nehéz úgy átkapcsolni, hogy az angol szöveg magyar nyelven is értelmezési dimenziókat nyisson. Nehéz megtalálni azt a görgető ritmusjátékot, amely pontosan visszaadja Carroll felnőtt-gyerek hangon írt alaplüktetését. Az egyenlőszárú háromszögek logikája az olvasó magánvilágában is érvényesülhet, az egyenlőség kérdése felveti: hogyan lehet másokkal egyenlőnek lenni, ha magunkkal sem tudunk mindig egyenlővé válni?

lewis_carroll_1863.jpg

Nyelvi szinten: hogyan lehet két különböző beszélőnek ugyanarra az értelmezésre eljutni, ugyanazt az üzenetet desztillálni a hangzó mondatból? Egy-egy hang félrehallása a lényeget formálja át. Önmagát feszegeti mind a fizikai világ, mind a képzelet, a nyelv pedig ugyanolyan képlékeny és képtelen, mint amilyenek Alice kalandjai Csodaországban. Kosztolányi fordításában kunkorodik a szöveg, visszamutat önmagára, kiemeli elcsúszási lehetőségeit. A félreértett szavak párhuzamosan lehetséges történeteket engednek meg. Ha Alice valamit másképp értene, vagy éppen, ha valamit pontosan ugyanúgy értelmezne, mint azok a beszélők, akikkel kalandja során találkozik, más irányban haladna tovább a történet is. Az értések mint rétegek egymásra tevődnek, vagy épp elválnak, és ez a nyelvi dinamika egy olyan játék, ami a kommunikációt élet- és életútformálóvá teszi.

De lehet-e egyáltalán ugyanúgy érteni valamit? A délutáni teázás, a hat óra, az Egér, a glaszékesztyű nem jelentheti ugyanazt minden beszélő számára. Emiatt pedig helye és tere lesz a kognitív disszonanciának. Carroll úgy görgeti előre a nyelvi világot, hogy a megértéshez pont a félreértés vezessen.

„– Ó, az én történetem kacskaringós, tarka és bús. [mondta az Egér]

– Hát a farka csakugyan kacskaringós – mondott Alice, aki ezt a szót, hogy tarka, úgy értette, hogy farka –, de mért volna bús?” (34.)

Elejtett rímjátékok, véletlennek tűnő összecsengések. Alice a parányi ajtó előtt állva, a bejutás reményében össze akar csuklani, mint egy távcső: a nyelv valóban megteszi ezt az összecsuklást. A hangzók, a harmóniák, a latin nyelvtan („egér, egeret, egérnek, egérhez, ó, egér!” (26.)) változásban tartják az identitást is, a nyelven keresztüli önmeghatározást. Egyszerre zsugorodás és expanzió a nyelvi működés. A változás mindenképp kulcsfogalom, ha ezen erős, ellentétben formálódó dinamika leírására tennénk kísérletet. Amikor a Hernyó bemutatkozásra szólítja fel Alice-t, a kislány megvalósíthatatlannak érzi az önmeghatározást: „Csak azt tudom, ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.” (51.) A belső idő kitágul, a változás nemcsak fizikai, hanem a nyelv szintjén is végbe megy. Az utóbbi közege lesz a változásnak, eszköze, akár beteljesítője is. „Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik. [mondta Alice]” (52.) Az identitásvesztés, úgy tűnik, együtt jár a nyelvi készségek elmaradozásával, hiányossá válásával. Ugyanakkor érdemes lehet erre a változásra mint formálódásra tekinteni, amelyet nem szétszedhető, izolálható stádiumok sora, hanem amit egy folyamatosan, hullámzóan zajló nyelvi és jellembeli átalakulás határoz meg. A formálódásban könnyebben ütközik az eredendő gondolat a nyelv határaival: könnyebben átsiklik olyan kimondott megvalósulásba, ami a beszélői szándéktól merően eltérő: „– Hát például el akartam mondani azt, hogy: Ni, szárnyát csinosítja épp a szorgos méhike... és egész másképp mondtam – felelt Alice szomorúan.” (54.) És valahol ezen a mezsgyén az objektív igazság összeér a hazugság valóságformálásával.

Azt állíthatjuk: Alice kislány, a kígyó kígyó. Másképp: Alice valóságában, ha valaki már egyszer kislány, akkor nem lehet kígyó, és a kígyó sem változhat kislánnyá még a mesei térben sem. A Galamb szemszögéből, az ő igazsága felől, miszerint a kislányok is és a kígyók is tojásokat esznek, és ebben a tekintetben identitásuk felcserélhetővé válik: lényegtelen a kislány-kígyó megkülönböztetés, tehát egy kislány igenis lehet kígyó és egy kígyó is lehet kislány. A tojásevés ténye egyesíti őket. A nyelv megteremtheti ennek a logikai vezetésnek a terét, és axiomatikusan léphet működésbe. „– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok kígyó – védekezett Alice. […] – Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.” (59.) Alice idővel megszokja a különös dolgokat: hogy néha minden az ellenkezőjét jelenti, és hogy a jó válaszok azok, amiket nem gondol azoknak. Ez ahhoz a felismeréshez is elvezethet, hogy amit a valóság működéséről gondolunk, az csak egy véletlenszerű lehetőség a sok működési változat közül. Nyelvünk, a beszéd alkalmazkodna egy másik valósághoz is, ez az adaptáció pedig önmagában alternatív valóságokat tud teremteni, és ezzel az irodalom működésére is rámutat, reflektív, önértelmező jellegére.

Ugyanakkor a korábban említett expanzió, aminek az adaptáció is része, paradox módon a határok megjelenését is magában érti. A gondolat kimondásának, fizikai megvalósulásának nehézségét.

„– Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.

– Én azt gondolom, amit mondok – hebegte Alice. – A kettő között nincs semmi különbség.

– Dehogyis nincs – pattogott a Kalapos. […]” (76–77.)

A gondolat és a kimondott szó átfedésének dinamikáját problematizálja Carroll, és ezzel eljut ahhoz a felvetéshez is, hogy amiért a beszélő ismeri az adott nyelvet, nem következik belőle egyértelműen a megértés folyamata: „A Kalapos megjegyzésének látszólag semmi értelme sem volt, ugyanakkor mégis angolul hangzott.” (78.)

Lewis Carroll logikai-nyelvi felvetéseiben olyan világkonstruálást folytat, ami humorosan, meseien jut el a valóság, az evidenciák átértékeléséhez. Ez pedig az olvasót is áttételezésre hívja, a sajátvalóság de- és rekonstruálására, a nyelvi tér formálására, ahol a mondás és gondolás egyszerre jelenti ugyanazt, mégis lehetetlenné válik maradandó összehangolásuk.

(A szövegközi idézetek forrása: Lewis Carroll, Alice Csodaországban. Helikon, Budapest, 2020.)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2316825118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása