A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Tófalvi Zselyke: Mi lesz velünk reggelig?

2021. november 22. - 1...1

Épp infó (digitális kultúra) házi feladatot készítek a gyerek helyett, elmúlt éjfél, tizenkettőt ütött az óra, nem is óra az, hanem a templom harangja, elég rendes tőle, hogy éjfélkor is ugyanakkora hangerővel tudja az ütemet verni. Vele ellentétben én nemhogy éjfélkor, de már este tízkor meglehetősen haloványan ütögetem saját ritmusomat, de ma kivételt kell tennem, mert ugye ott a házi, és nincs mese, reggel nyolcig fel kell töltenem. Legyen ma is szilveszter! - megoldok én mindent, csak ez a prezentáció ne lenne, ami 32, leírva harminckét feltételnek kell teljesülnie, hogy a tanár elfogadja azt. Pionír becsületemre esküszöm, hogy mindent elolvastam arról, hogy kell ezt a prezentációt elkészíteni, de én se értem: hogy akkor hogyan valósulhat meg a zöld átmenet a sárgába egyik diáról a másikra kapcsolva? Nem jó, ha maga a feladatleírás érthetetlen. A gyereknek adok igazat: ha én nem értem, ő hogy érthetné, bár ő talán már sokkal többet tud, ért, mint én.

256864385_1031598164298384_4824125832268498190_n.jpg

Kitárom az erkélyajtót: sűrű köd telepszik az utcára, alig látszik ki a Páduai Szent Antal Plébánia tornya is. Nagyon tetszik a templom neve: meg van mondva, melyik Szent Antal után nevezték el, a szegények védőszentjéről. Mintha az utóbbit éreznék is a templom környékén megforduló hajléktalanok: ennyi imádkozó, fedél nélküli, padon csövezőt életemben nem láttam.

A vaskos köd megmutatja a toronyirányt. Elkezdek aggódni: a házi és a jövő nemzedék miatt. Szembejönnek velem a hírek: sáskákat esznek az éhező madagaszkári gyerekek, Egyiptomban egy vihar után három embert martak halálra skorpiók. Azt gondolom, hogy Magyarországon a klímaváltozás következményeként mediterrán éghajlat lesz: olyan esőzések lesznek majd, amelyek elmossák a termőföldeket, és nem lesz krumpli (ami még az én időmben is a szegények eledele volt), a gumós zöldségeknek annyi (s nem lesz viráguk, amit a sírokra lehet vinni).

Tulajdonképpen mindig ez volt, mióta világ a világ: az első színdarab, amit a „nagy színházban”, vagyis a felnőttek színpadán láttam nyolc évesen, az élet-halál kérdéséről szólt, egyetlen jelentőségteljes éjszakába sürítve az eseményeket: a szereplők hajótörést szenvednek, és a díszletben megjelenő, az egész színpadot körülölelő háló – ami egyre szűkebb lesz, a hálón kívül a mély tenger, azon belül az összezártság, az egymásrautaltság, s a reménytelenség – adja az egész darabnak, így az élet-halál kérdésének is a keretét: nem tud mindenki a hálón belüli ligában maradni, egyszerűen ez az élet rendje: kiválasztódunk, járványok, természeti katasztrófák kísértik az emberi életet a Földön. Emlékeim szerint, az akkori sztár színészek játszották a főbb szerepeket: Bölöni Zakariás Klári (a világhírű focista felesége), Farkas Ibolya, Székely Anna, Tarr László, Lohinszky Lóránd, Boér Ferenc, Gyarmathy István, Kárp György próbálnak életben maradni, és egész este, éjszaka terveket szőnek. Nagyon drámai lehetett az egész, ha ennyire megmaradt ez bennem: színészi mozdulatokra emlékszem, a feszültségre a szereplők közt, a hangos, kínos nevetésekre, amikor a reményvesztettség egyértelművé válik, aztán a csendre, ami rátelepszik a színpadra, majd a nézőtérre, mint a sűrű köd a Bosnyák térre. Rám ez a színdarab olyan hatással volt, hogy megnézése utána napokig zaklatott állapotban voltam, nem tudtam aludni, együtt éreztem a szereplőkkel.

Most is nagyon aggódom, és a ködöt nézve aggodalmam nem enyhül: látom a szájmaszkot tétován lehúzó embert, a mentőből kiszálló sofőrt, aki cigizés közben füstöt fúj, de az alakját elnyeli a pára. Lelki szemeimmel látom a majdani gigaberuházással járó port és hallom a zajt, ami elnyomja a toronyóra ütését, látom a gyerekeim szemében a kételyt, aztán a lemondást, és a szemrehányást, mert hiába csak halat eszem, a pisztráng szeme szomorú, anya, ne tedd ezt, és mi lesz velünk? ezt hallom a ködben visszhangozni, ugyanannyian haltak meg, mint tavaly, és akkor oltás sem volt, igen, ezzel kell élnünk, lezárnak megint mindent, az oltatlanok kuksolhatnak bent, itt a piros, hol az oltott?, olvashatunk, míg meg nem unjuk.

257590396_1318305375277674_1162681475395745220_n.jpg

Moszkvába akarok menni. Ott már tél van, havazik. Usankát szeretnék, meg borscs levest (igen, tudom, hogy cs nélkül ejtik), nem gondolni arra, hogy mi lesz. Ha lenne Arabella gyűrűm, elcsavarnám, és azt kérném, hogy a nyár óta felduzzadt kupi szűnjön meg, és ne legyen járvány. Nem kérném, hogy szűnjön meg a gyűlölet, az lehetetlen.

De Arabella gyűrű nincs, a köd is kezd nyomasztó lenni. A mentő sofőrje elnyomja a csikket, felnéz, azt hiszem, lát engem.

Elnézem neki, hogy dohányzik, sőt, megbocsájtok. Már kevés embernek tudok megbocsájtani, megvan az okom rá. Kemény munka ez, halottakat látni napi tizenkétórás műszakban. Nekem az is nehéz, hogy lejöjjek a bogyóról. A kedélyemet javító gyógyszerről, ami oly sok éven át elkísért. Érzem is a hiányát: feszültebb vagyok, szorongok. De ki nem szorong?

A köd sokat segít, meg nyilván az infó házi is: vannak feladatok, amiket meg kell oldani, nincs kecmec. Amióta nem szedek gyógyszert, keményebb is lettem, hallom a hangom, kiáll értem és mellettem. Jaj, a házi, megint úgy elkalandoztam...

Utólag megtudtam, hogy az 1984-ben játszott színdarab címe: Mi lesz velünk reggelig? volt.

(Fotó: Marx József. Forrás: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Dokumentációs Osztálya)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3916759698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása