A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Plainer Zsuzsa: Neve is van - Bukarest

2021. október 29. - 1...1

Amikor bevállaltam a többórás utazást (hetente egyszer oda vonattal és egyszer vissza repülővel) kereken tíz hónapig, nem az utazhatnék hajtott; a helyzet hozta így, amibe belelavíroztam magam. Szerettem volna azt az ösztöndíjat, mert szinte minden munkámnál nagyobb kihívás volt, így az előttem álló időszak emberileg is szakmailag is ígéretesnek tűnt. Egyetlen kérdőjel maradt csak: a célállomás, azaz Bukarest. Hogy bejön-e nekem? És én neki?

d83xx3k-d37c0a5b-b1cf-4fb7-a23e-284c077cdb8e.jpg

Erdélyi román barátaim lemondóan legyintettek, ha a város szóbakerült: suttyó egy hely az – mondták - se rendes folyója, se rendes főtere, mocskos és tele van kóborkutyákkal. Muszájfőváros. Egyes magyar barátaim szerint, ami a Kárpátokon túl van, az nem is Európa, mert Európa addig tart, ameddig a gótika, azaz a brassói Fekete templom. És ott volt persze a váradi verzió, amit annyit hallgattam gyerekként. Hogy hozzánk földrajzilag négy másik hely is sokkal közelebb van: Budapest, Bécs, Belgrád és Pozsony, ha fővárost szeretnénk, van választék bőven, minek is akarnánk pont Bukarestbe menni?

Először én sem akartam. De aztán már igen.

capitol-28-1024x682.jpg

 
Bukarestet nagyon kell tudni szeretni, mert szerethetősége nem magától értetődő. Ami elsőre szembeötlik, az a kosz, a szürke épületek (egyike-másika komcsi mementónak is gagyi) és a felfordulás. A szembesáv-szónak valószínűleg ebben a városban nincs konkrét jelentése, mert az autósok nagyrésze arra és akkor megy, amerre és amikor csak akar. A metró az én Budapesthez szokott világomnak teljes kálvária, de nemcsak földrajzilag, nyelvileg is megfejthetetlen: kulcsszavait, mint a "magistrală" meg a "tronson" sosem hallottam korábban másutt. (Talán mert más román városban nincs földalatti tömegközlekedés).

Az első dolog, amit megtanultam Bukarestben, hogy a káosz funkcionális, mert előbb-utóbb valahogy minden kialakul. Emlékszem, a repülőjegyemet kétségbeesetten mutogattam egy helybélinek, mert azt írta rajta: Otopeni, miközben a repteret évek óta Henri Coanda -nak hívták. De ő csak legyintett: a kettő ugyanaz, ezt mindenki tudja, most már én is,úgyhogy nyugi! A város meg is tanított a rendezetlenséget kezelni, így most már megérzem, ha résen kell lenni, bárhol is járok a világban. Hogy mikor érdemes számolni a buszmegállókat, mert a a jármű kijelzője valószínűleg nem működik. Hogy mikor kell egy papírzsebkendővel ellenőrizni, tiszta-e az asztal.

page.jpg

Nem lehet nem észrevenni, hogy Bukarest azért is olyan, amilyen, mert Ceaușescu terepasztala volt évtizedeken át. A Kondukátor rombolása elsőre is látható, de hónapokba telt, ameddig megsejthettem, milyen volt az a múlt, amely ellen olyan eszelősen hadakozott. Bucur templomát, az origót, a városalapító juhász építette kis, meghitt ortodox istenházát csak azért találhattam meg, mert Alex, az aromán haverunk kézenfogott minket, szeretettel és szenvedéllyel megmutatta, mint annyi minden mást. Ha tudtam is volna a helyről, és magam indulok megkeresni, biztosan elvesződöm a panellabirintusban, ami – én így éltem meg akkor – fojtogatóan öleli körül az ottfelejtett építményt.

A Lăptăria lui Enache (Enache Tejcsárdája), mint tudjuk, a nyolcvanas évek értelmiségi kultkocsmájából lett méregdrága, de stílusos koncerthelyszín és luxuscsehó (nem tudom, megvan-e még?). Ahogy az útikönyv is írja, a helyet a Nemzeti Színház egy jelentéktelennek tűnő oldalbejáratán keresztül lehet megközelíteni. Ugyanott afelvonóról is szó esik, ami az objektumba visz, de a kötött sapkás, kézimunkázó-rejtvényező liftesnéniről, minden gombok nyomogatójáról, akinek szólni kell, hogy "a Tejcsárdába legyen szíves!", nem írtak a bédekkerek. Ha nem lettek volna a barátaim, ez is ismeretlen élmény marad.

gara-mic-copy-1024x683.jpg


Amikor elmondtam a többieknek, hogy látni szeretném a Román Paraszt Múzeumát, az egyik legérdekesebb szemléletű néprajzi gyűjtemény helyét, a haverok azonnal figyelmeztettek: ne felejtsek el átmenni az út túloldalára, ahol Gigi Becali, a juhászból lett multimilliomos villája áll. Ki ne hagyjam, mert este nemzetiszínű fényekkel van megvilágítva, ütemesen váltja egymást a piros, a sárga és a kék, e nasol de tot, mondták, de azért látni kell.

Bukarest a magam helyzetéről is sokat tanított. Hamar rájöttem arra, hogy ez nem Erdély, de nem a fenyőfás-parasztbarokkos értelemben nem az. Ez a hely nem része annak a román világnak sem, amelyet – ahogy arra akkorés ott hirtelen ráéreztem – valamennyire mégis ismerek. Nemcsak a város kusza szerkezete nehezítette a tájékozódást: itt az utca- és a térnevek furcsa, addig másképpen szerveződő szavak voltak, ismeretlen személyeket jelölt mindahány. Sehol egy, az erdélyi városokban kötelező Bălcescu- vagy Avram Iancu út, de volt helyette Armeneasca és Parcul Icoanelor, meg Tache Protopopescu és Lascăr Catargiu. Ez utóbbi kettőről kezdetben nem tudtam, kicsodák, és nem is igyekeztem utánanézni. Hagytam, hadd hasson a nevük hangzása rám, addig is Caragiale hősöknek hihettem őket.

img_9926.jpg


Nem volt erdélyi a konyha sem, hiszen nem ismerte sem a hús-, sem a gyümölcslevest. De volt helyette egyéb: dobrudzsai palacsinta, virág formájú kenyér, ami kis, egymáshoz illesztett gömbökből állt, mint a virág szirmai és közepe, azt hiszem, úgy is hívták: floare.

Én is más voltam a bukarestiek szemében, mint otthon. A panzióban, ahol minden héten megszálltam, a tulajdonos sokadik beszélgetésünk alkalmával megkérdezte, honnan jövök: mondtam, hogy Kolozsvár. Á, igen, válaszolta, hallotta ő, hogy másképpen beszélek. Persze, mondom, mert magyar vagyok. Azt a döbbenetet az arcán nehezen tudom leírni: maga nem román? Hát persze, hogy nem, nem hallja? Honnan kellene? Az akcentusomból, meg hogy rosszul egyeztetek. Ó, hát minden erdélyi rosszul egyeztet, nincs ebben semmi meglepő. A kollégáim, ha szívattak, azt mondták ránk: „voi, din Mitteleuropa”; ha hivatalos közlendőjük akadt, úgy fogalmaztak: ti, Bukaresten kívülről jövők. Tíz hónap alatt egyszer sem ejtették ki azt a szót, hogy "din provincie". 

Ősztől nyárig nemcsak Bukarest vált megismerhetővé, egy nagyon kicsit Romániát is belaktam. A Kárpátokon túli tér már nem az a riasztó vidék lett, hanem a heti tizenórás odaút utolsó, ígéretes szakasza. Ha nagyon figyelt a szemem és az orrom, egy pár pillanatra láttam Câmpina fényeit, megéreztem a kőolajfinomító illatát, de résen kellett lenni, tényleg csak pár másodperc az egész (persze ezt is tanultam). Késő tavasszal, kora nyáron még bámulhatom a Prahova völgyében az égigérő hegyeket, és már nemcsak azt gondoltam, milyen vacak ez az ország, hanem azt is: mennyire szép! A hazaúton már éreztem, mikor kell lenézni a repülő ablakából. hogy csekkolhassam, van-e még hó a Kárpátokban, és azt is megtanultam a tíz hónap alatt, hogy a legmagasabb csúcsokon csak május végén olvad el.

capitol-33-1024x682.jpg

Régen nagyon bosszantott, ha összekeverték Budapestet Bukaresttel, de ez egyoldalú bosszankodás volt: az erdélyi magyaré, akinek leminősítik a szívefővárosát. A tíz hónap végén, és azóta is, oda-vissza dühöngök: Bukarestnek is joga van a nevéhez, a saját két betűje neki is kijár! A név a világ, egy ideje kicsit az enyém is. Kérem, vigyázzanak vele, mert megérdemli nagyon.

(Fotók: Reptilianul.ro)

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3716738964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása